Ha egy negyvenéves franchise harminc évvel az utolsó rész bemutatója után folytatást kap, akkor

nem az a kérdés, hogy nosztalgiapornó lesz-e a végeredmény, hanem hogy milyen minőségű.

Eddie Murphy, aki nemrég egy másik nyolcvanas évekbeli klasszikusát is felmelegítette (Amerikába jöttem 2.), nyilván nem azzal a céllal kanyarította oda a nevét a szerződésre, hogy az első két rész producerével, Jerry Bruckheimerrel közösen kísérleti metafilm formájában dekonstruálják Axel Foley mítoszát.

Az Amerikába jöttem 2. többek közt azért okozott csalódást, mert úgy hasznosította újra az eredeti formuláját, hogy közben Murphy karakterét kispadra ültette, és helyette az új generációnak kellett volna tovább vinnie a stafétát. Az úgy nevezett legacy sequeleknek pont ez a lényegük – elmesélni ugyanazt új, fiatalabb szereplőkkel – egy Eddie Murphy-film esetében viszont ez a lehető legrosszabb stratégia. Ki az, aki a showman helyett a háttérzenekarra kíváncsi? A Beverly Hills-i zsaru: Axel Foley írói – az eredeti filmen is dolgozó Daniel Petrie Jr. és Danilo Bach, illetve a Bad Boys legújabb részét jegyző Will Beall – nem is követték el ezt a hibát, sőt, már a címmel is egyértelműsítik – nem mintha bárkinek is kétségei lennének –, hogy az a bizonyos Beverly Hills-i zsaru még mindig Axel Foley.

Kínos nosztalgiapornó lett az Amerikába jöttem 2.

Szinte mindenki visszatér az első részből, de nemcsak a szereplők, hanem még a poénok is majdnem ugyanazok. Kockázatvállalás és fantázia nélkül folytattak egy klasszikust.

Kritika

Míg a franchise-felmelegítésre szakosodott hollywoodi szakmunkásoknak többnyire gondot szokott okozni, hogy pontosan hogyan idézzék meg az eredeti hangulatát, az elsőfilmes Mark Molloy rendező és kollégái ezt a kérdést sem izgulták túl. A nagy megfejtésük az lett, hogy egy olyan jelenben játszódó filmet készítenek, amit akár a 80-as években is forgathattak volna. A szereplők feje felett persze elrepült az idő vasfoga – kivéve Foley-t, aki (majdnem) ugyanúgy néz ki, ugyanúgy öltözködik, és ugyanolyan autóval jár, mint harminc éve –, és a Beverly Hills-i utcaképek is megváltoztak, de a kotta és a sablon ugyanaz.

Most is egy detroiti akciójelenettel indítunk, amelyben Foley az üldözéshez lefoglal egy nem üldözésre szánt járművet (egy hókotrót), amiért leteremti a főnöke, aztán ismét Los Angeles-be repül, hogy segítsen egy barátjának / rokonának (ezúttal a lányának), és közben még több nem üldözésre / menekülésre szánt járműben üldöz / menekül (golfkocsiban, helikopterben), illetve különféle zártkörű eseményekre próbál bejutni másnak adva ki magát. Régi partnerei közül nemcsak Billy (Judge Reinhold) tér vissza, hanem az a Taggart nyomozó (John Ashton) is, aki a harmadik részben a nyugdíjazása miatt már nem szerepelt. Találkozhatunk újra Friedmannel, a mindig morcos rendőrkapitánnyal (Paul Reiser), aki szintén kihagyta a rossz emlékű harmadik felvonást, és a látványosan meleg Serge-dzsel is. Mi több, konkrét mondatok köszönnek vissza az első két részből, és persze a korszak szintislágerei mellett az ikonikus főtéma is állandóan ott prüntyög a háttérben.

A zsarufilmes klisék használatát illetően sem voltak szemérmesek az alkotók. A bűnügy szálai természetesen egy olyan korrupt zsaruig vezetnek (a szemétládáskodásban világklasszis Kevin Bacon), aki mintha most érkezett volna időgéppel egy 80-as évekbeli Shane Black-filmből a szögletesfejű verőembereivel együtt. Kapunk egy MacGuffint is, amit hajszolni kell (itt egy SD-kártya, rajta egy inkrimináló videófelvétellel), és a főgonosz egy ponton nyilván elrabolja Foley egyik szerettét. 

Ami a családi viszonyokat illeti, a 80-as és 90-es évek hollywoodi filmjeinek elmaradhatatlan motívuma a hivatása miatt a gyerekét elhanyagoló apafigura (amivel a forgatókönyvírók valószínűleg a saját magánéletük bűneit dolgozták fel), és itt is ez a bevált sablon kerül elő. Mint kiderül, Foley a veszélyesnek ítélt Detroitból Los Angelesbe költöztette a családot, majd nem sokkal később elvált a feleségétől, amit az immár 32 éves lánya soha nem tudott neki megbocsátani, sőt talán az apja elleni lázadásból lett bűnözők védőügyvédje, a rendőr barátjával (Joseph Gordon-Levitt) pedig azért szakított, mert rendőr. Ha olyan szakállas is ez a klisé, mint a „szakállas klisé” kifejezés, arra mégiscsak alkalmas, hogy Foley-t ne csak fenegyerek-, hanem apaszerepben is megismerjük.

Papíron ennek a szemérmetlen nosztalgiahatás-vadászatnak pont annyira nem kellene működnie, mint az Amerikába jöttem 2. esetében, az Axel F mégis sokkal vállalhatóbb produkció.

Annak ellenére, hogy egyből a Netflixen landolt, határozottan mozifilmszerű,

a kézműves(nek ható) akciójelenetek a korszak fénykorát idézik, a 150 milliós büdzsét sikerült úgy elkölteni, hogy az meg is látszik a vásznon, vagyis a tévén. Murphy már nem tud olyan búgócsiga-szerűen pörögni, mint fiatal Axelként, és a humora is megkopott, de mivel maga a főhős sem lett fiatalabb, ez csak emberibbé teszi a karakterét.

Aki azért fohászkodott, hogy „csak ne rontsák el” a sorozatot, annak meghallgattattak az imái. Aki arra tippelt, hogy esélye sem lesz felkerülnie a filmnek ugyanarra a polcra, mint az eredetinek, annak pedig igaza lett. A nosztalgiára éhes rajongó arra vágyik, hogy kapja meg „ugyanazt”, amit az eredeti adott neki, az Axel Foley azonban csak a külsőségeket, a hangulatot tudja részben reprodukálni. Ami ugyanis 1984-ben merésznek, szókimondónak, formabontónak, újszerűnek számított, az ma már a norma.

Nagyobb kihívás lett volna a külsőségek helyett az eredeti szellemiségét megidézni, abban viszont sem a célközönség, sem a megrendelő nem volt érdekelt.