Zack Snyder korai munkája, a Watchmen: Az őrzők (2009) egészen különös, de emlékezetes útra vitte el a köztünk élő szuperhősök világát, akik színes, de konfliktusos társaságot alkotva segítették az emberiséget, de szövetségük nem bizonyult időtállónak. A francia Douglas Attal a Netflix számára készített munkája ugyanezt a receptet követi, itt Pact Royalnak nevezik azt a csapatot, amelynek tagjai egykor szuperképességeiket a közös jó érdekében vetették be, ám már nem „dolgoznak”. Van, aki Alzheimeres, van, aki veszélyeztetett fiatalokkal dolgozik, és van, aki már nem él, de újra bevetetésre indulnak, amikor valaki az átlagemberekből csinál szuperhősöket. Egy drog segítségével, és itt egy újabb Netflix produkció ugrik be referenciaként, a Jamie Foxx főszereplésével készült Project Power: A por ereje (2020), és ha egy film kapcsán kapásból más, ismertebb filmekkel kezdünk példálózni, az nem feltétlenül jó jel – pedig a Hogyan lettem szuperhős nem feltétlenül rossz darab, de erről majd később.

Adott egy Franciaország, ahol a szuperhősök a hétköznapi élet részei, képességeiket főzőműsorokban vagy a teleshopban kamatoztatják, amolyan kisebb celebek, semmi különös, már megszokták őket. Aztán egyszer csak teljesen átlagos fiatal srácok kezdenek tűzcsóvákat vagy lézersugarakat kilőni a kezükből, amire a rendőrség szuperhősökkel kapcsolatos osztályának nyomozója is kénytelen felemelni a seggét. Merthogy a magának való Gary Moreau (Pio Marmai) lusta és haszontalan, helyenként még faragatlan is, új partnerét, Cécile Schaltzmann hadnagyot (Vimala Pons) is úgy kezeli, mintha a seggéből húzta volna ki, már elnézést a kifejezésért. Aztán lassan kiderül, hogy a szuperképességet egy olyan drog okozza, amelyet elrabolt szuperhősökből nyer ki egy Naja nevű bűnöző (Swann Arlaud). A kérdés nyilván nem csak az, hogyan állítsák meg ezt a gazembert – meg persze az, ki is ez a fickó -, hanem az is, mindez veszélyt jelent-e szuper és kevésbé szuper hőseinkre!

A Hogyan lettem szuperhős a kihagyott lehetőségek filmje. Ott van kapásból Pio Marmai (Nathalie második élete, Alija, A legszebb dolog), aki szerintem generációjának egyik legjobb francia színésze – más kérdés, hogy nem feltétlen kapja meg azokat a szerepeket, amiket megérdemelne, de ez a francia film jelenlegi állapotát is minősíti -, akinek Moreau karaktere nagyon is kézre áll. A flegma, de karizmatikus zsaru, aki az arany szívét rejtegeti mindenki elől, egy jó színész számára aranybánya, és Marmai nagyon jó színész, az általa játszott Moreau-ra érdemes figyelni, akárcsak bajtársaira, a jövőbe látó Leila Bekhtire (Osztályharc, Oda megyek, ahová te) és a zsörtölődő Benoît Poelvoorde , de még a rosszfiút alakító Swann Arlaud is kellőképpen karizmatikus, csak nem igazán gondolták át, mit is kezdjenek ezekkel a figurákkal, akiknek igazából az előéletét sem ismerjük meg. Azt sem tudjuk meg, miket csinált annak idején a híres Pact Royal!

Nem akarok óriási spoilerezésbe kezdeni, de a főgonosz terve mindössze ennyi: drogot árulni, piti módon teríteni valami cuccot, semmi világuralom, megalománia, ilyesmi. És ez sokat elmond magáról a filmről, ami valamilyen érthetetlen módon nem akar megugrani egy bizonyos szintet, ami szerintem nem elsősorban pénzkérdés, hanem az ambíció hiánya, így egy bizonyos ponttól hőseink kicsiben játszanak, hiába a tűzcsóvák, a lebegő testek vagy a kéken vibráló bőr. És amúgy nem csinálják rosszul kicsiben,  egy korrekt zsarusztorit kapunk, aminek van rendes eleje, van jól lezárt vége, van nagy felfedezés – mind a főhőst, mind ellenfelét illetően -, és jó alakításokat kapunk, pár izgalmas akciójelenettel, amikből több is lehetett volna, de ez jutott. Azt pedig ez alapján a film alapján is fenntartom, hogy Pio Marmai generációjának egyik legjobb francia színésze, aki ennél sokkal többre lenne képes.

Értékelés: 6/10