A Netflix elképesztő tempóban önti ránk a filmeket és sorozatokat – ez a mennyiség azonban most már sajnos nem mindig jelenti automatikusan azt az egyenletesen jó minőséget, amit korábban megszokhattunk ezen a platformon. Azért szerencsére még nem kell jéghideg vízben álló, vadnyugati aranymosónak lenni ahhoz, hogy a ránk zúduló streamingfolyamban ráleljünk egy-egy kincset érő aranyrögre, mivel a Netflix monitorozza a sorozatfogyasztási szokásainkat, és leginkább olyan sorozatokat fog ránk tukmálni afféle jófejkedős ajánlatként, amilyen műfajúakat korábban már megnéztünk.

Így dobta fel nekem a Netflix például a május 1-jén debütáló Into the Night-ot is (idehaza: Érkezés a sötétségbe címen fut). A rendszer ugyanis érzékelte, hogy már lepörgettem a Napkeltét (a kritika róla itt olvasható), aztán nem sokkal később a dánok Gyilkos esőjét (kritika emitt), és konstatálta, hogy akkor nekem biztosan bejön a posztapokaliptikus műfaj, mint olyan (egyáltalán nem tévedett), úgyhogy akkor mutat még pár hasonló sorozatot. És mivel a május 1-jei premier utáni első hétben a fél világ megírta a sorozatról, hogy ez a második legjobb dolog a Netflixen a Tiger King után, amit mindenkinek kötelező látni, úgy gondoltam, én is belenézek.

A külföldi kritikák azt írták erről a sorozatról, hogy olyan, mintha egybegyúrták volna a Féktelenült (amiben Keanu Reeves és Sandra Bullock próbálta megállítani a pokolgéppel felszerelt, utasokkal tömött, száguldó Los Angeles-i buszt) és a Lost tévésorozatot (amiben egy repülőgépnyi utas lezuhant egy egzotikus szigeten, ahol mindenféle furcsaságot tapasztaltak, a dzsungelből előugró jegesmedvétől kezdve az időutazásig). Én inkább a Snowpiercerhez hasonlítanám (ebben a kataklizma utáni jeges világban a túlélők egy robogó vonaton éltek, és igen feszült volt a viszony az elül ülő gazdagok valamint a hátul nyomorgó nincstelenek közt), némi Langorierek - Az idő fogságában-beütéssel (ez a Stephen King-adaptáció arról szólt, hogy csak egy éjszakai repülőjáraton ülő pár utas maradt életben a Földön, miközben odakint a világot épp felfalják a címbéli fura gömböcök).

Az biztos, hogy a belgák a skandináv kollégáikhoz hasonlóan nagyon jól választották ki a műfajt, amin aztán ügyesen csavartak is egyet. A posztapokaliptikus zsáner a '80-as évek Mad Max-másoló őrülete után második virágkorát éli, amiben nagyban közrejátszott a 2010-ben elinduló Walking Dead (és az eredeti képregénysorozat), no és persze a 2015-ös Mad Max - A harag útja, amiben maga a műfajteremtő George Miller mutatta meg, hogy 70 évesen is ő a zsáner királya. Az ő anyagi erőforrásaihoz képest lényegesen szerényebb büdzsével dolgozó belgák viszont ügyesen kitalálták, hogyan teremtsenek nyomasztó világvége utáni hangulatot. Míg a skandinávok zömmel a vadonnal és bunkerbelsőkkel dolgoztak a Gyilkos esőben, a belgák és koprodukciós partnereik a szűk repülőgépfedélzetet választották a tuningolt roncsautókkal sivatagban száguldás helyett, ahol szegecselt páncélos punkok és ronda rémségek nélkül is veszélyessé tud válni a helyzet.

Az Into the Night alapsztorija, ami elhozza a civilizáció végnapjait, igencsak blőd (na nem mintha egy zombitámadás vagy egy fertőző vihar tudományosan megalapozottabb lenne). Furcsa napkitörések miatt mindenki meghal a Földön, akit fény ér, biztonságban egyedül csak azok vannak, akiknél éjszaka van. Csakhogy a bolygó forgása miatt előbb-utóbb mindenhol nappal lesz, szóval valahogy meg kell oldania a túlélőknek, hogy állandó jelleggel a sötét oldalon tartózkodjanak – mi sem egyszerűbb ennél, fel kell ülni egy sugárhajtású utasszállítóra, ami mindig úgy repül, hogy a Föld eltakarja előle a napot! Persze ezzel a kataklizma kitörésekor csak egy ideges NATO-katona (Stefano Cassetti) van tisztában, aki szinte már a nyitójelenetben átmegy gépeltérítő terroristába, és őrjöngve arra kényszeríti egy éjszakai járat pilótáját (Laurent Capelluto), hogy átlőtt kézzel is tartsa az irányt a sötétség felé, különben mind meghalnak!

Honnan tud ennyi mindent egy NATO-tiszt a világot pusztulásba döntő kataklizmáról, amiről másoknak látszólag sejtelme sem volt? Vajon az utasok elhiszik egy bolondnak tűnő gépeltérítő hagymázas elméletét az egyetlen túlélési taktikáról, vagy bezárják inkább a klotyóba az illetőt, hogy visszafordulhassanak Brüsszelbe megnézni, élnek-e még a szeretteik? Lehet-e egy felfegyverzett katonánál is veszélyesebb ellenfél egy dühös anyuka, aki életmentő operációra vitte volna a kisfiát Oroszországba, erre a repülőjárata pont az ellenkező irányba tart valami homályos okból kifolyólag? Lehet-e másokat megmentő, példaértékű hős olyasvalakiből, aki előző nap még öngyilkos akart lenni? Tényleg talpig becsületes, jóravaló fickók-e az elhagyott brit támaszponton tankoláskor felvett katonák, vagy pont amiatt maradtak ott a laktanyában, amikor beütött a kataklizma, mert fogdára ítélt bűnösök, akikkel a bajtársaik nem is foglalkoztak a meneküléskor?

Ilyen és ehhez hasonló nyomasztó konfliktusokat és pattanásig feszült helyzeteket kap, aki szerencsét próbál a Netflix hatrészes, repülős világvége-sorozatával. Amit egyébként egy igazi hollywoodi veterán, Jason George jegyez showrunnerként. Ő korábban olyan filmeken és sorozatokon dolgozott producerként illetve íróként, mint az Alelnök, a Narcos vagy a Feketelista – és saját bevallása szerint egyáltalán nem a Walking Dead, a Mad Max, a Lost, a Féktelenül és a Langolierek inspirálták az Érkezés a sötétségbe elkészítésekor, hanem a lengyel sci-fi író, Jacek Dukaj The Old Axolotl című regénye, amiben egy furcsa csillagászati jelenség az egész emberiséget pusztulással fenyegeti, és csak az éli túl a kataklizmát, aki... Na de nem is akarok többet spoilerezni, nézze meg mindenki a Netflix új sorozatát, aztán olvassa el mellé Dukaj hamarosan magyarul is megjelenő sci-fi regényét!

Ítélet: 7/10

Kiknek ajánljuk? Azoknak, akik már kicsit unják az egy kaptafára készülő Walking Dead- és Mad Max-koppintásokat. És persze azoknak, akik kíváncsiak, mit tudnak kihozni az európai filmesek és sorozatguruk egy tipikusan hollywoodi popkulturális műfajból nemzetközi összefogásban, egy lengyel sci-fi író regénye alapján.