Delta Slim, a folyamatosan részeg utcai zenész (Delroy Lindo) egy olyan történetet mesél el az 1932-ben játszódó Bűnösök első felében, amely szinte félelmetesebb, mint maga a film. Egy másik, fekete zenész ismerőséről szól, aki a szegregált Délen elkövette azt a súlyos hibát, hogy sok pénzt keresett. Amikor egy vasútállomáson jegyvásárlás közben meglátták nála a fehérek a kápét, felháborodva zaklatni kezdték, majd végül meg is lincselték: hiszen biztos lopta azt!

Ez a történelmileg teljesen hiteles sztori ágyaz meg a Bűnösök fő konfliktusának. Itt nem a pénzszagra fog gyűlni az éji vad, hanem egy másik olyan dologra, amit az amerikai fehér társadalom historikusan szintén számtalanszor elirigyelt, eltulajdonított, elappropriált a rabszolgaság eltörlése után is bőven másodrendű állampolgárként kezelt fekete kisebbségtől: a zenére.

A pénzt még talán el lehetne dugdosni, de a muzsikát már nehezebb, az közösséget, hangzavart és erőt jelképez. Ha pedig valaki túl tehetséges benne, előbb-utóbb azok is megjelennek körülötte, akik ki akarják használni. 

A Bűnösök ezt a jelenséget mutatja be trancsírozós vámpírfilm formájában, ám végül arra a következtetésre jut: bármilyen veszélyes is, néha muszáj táncot lejteni az Ördöggel.

Túl jó a buli

Ryan Coogler (a Fekete párduc- és a Creed-filmek rendezője) új alkotásának túl tehetséges zenésze az elsőfilmes Miles Caton által alakított Sammie. A Mississippi deltájában gyapotszedőként szorgoskodó srácot elcsábítják unokatestvérei, a szegregált kisvárosba nemrég visszatérő Smokestack-ikrek (Michael B. Jordan kettős szerepben), hogy gitározzon új blueskocsmájuk megnyitóestjén. 

Már a film eleji narráció is figyelmeztet, ha valaki túl jól zenél, az vonzza a démonokat, Sammie apja, a helyi lelkész pedig azon a véleményen van, hogy a blues az Ördög muzsikája. Innentől kezdve már nem nehéz kitalálni, merre halad a film, ahogy azt sem, hogy a nyitóbulira egészen biztosan többen mennek el, mint ahányan majd hazatérnek utána. 

A Bűnösök azonban nem siet: a végzetes este előtt a buliszervezés részleteit is bemutatja, ami természetesen csak ürügy arra, hogy megismerjük a szereplőket (hogy aztán aggódhassunk értük) és a környezetet, amelyben élnek. Jordan megbízhatóan remekel a nagyszájú, lehengerlő svindler Stack és a pragmatikusan erőszakos, földhöz ragadtabb Smoke szerepében is, akik az első világháborút és Al Capone szolgálatát is megjárva térnek vissza szülővárosukba. 

Szinte nem is lenne szükség arra, hogy a rendező következetesen különböző színeket társítson hozzájuk (Smoke a kéket, Stack a pirosat kedveli): már a színész gesztusaiból és hanghordozásából is pontosan tudjuk, mikor melyikük van a vásznon.

A mellékszereplők gárdáját Coogler okosan és gazdaságosan viszi színre. Az előkészületek során mindegyikőjük kap egy-egy jelenetet, amelyben az egyik iker meggyőzi őket, hogy segítsenek be a melóba, és hogy a szegregált társadalomhoz való viszonyuk bemutatásával tematikailag is árnyalják a filmet. A már említett Delta Slim szokatlanul mély comic relief karakterként válik emlékezetessé, Smoke elhidegült felesége (Wunmi Mosaku) az ő karakterét, illetve hoodoo-gyógyítóként a természetfeletti témákat hozza közel a nézőhöz – Sammie pedig az elejétől a végéig a film szíve, lelke, hangja marad. 

Az egyetlen fehér bőrű a gárdában Mary (Hailee Steinfeld), Stack volt szerelme. A negyedrészt fekete-amerikai karakter lesz végül az, aki végzetes hidat képez a bluesbuli közönsége és a rájuk váró veszélyek között. Mary a fehérek szemében már fehér, a feketék szemében még rokon, így bejárása van a Jim Crow által kettéosztott város és társadalom mindkét felébe.

Azonban megeshet, hogy valami olyasmit hoz át a másik oldalról, amit nagyon nem kéne.

Ó tesó, merre visz az utad?

Coogler alkotásán számos nyilvánvaló inspiráció érhető tetten, ám a rendező mégis valami újszerűt, egyedit hoz ki első olyan filmjéből, ami nem hozott anyag (tehát képregény, korábbi filmek vagy valós esemény) alapján készült. A film felépítése az Alkonyattól pirkadatigot idézi meg (holott Coogler nem meglepetésnek szánja a vérengzést, hanem tudatosan készíti elő), a Jim Crow-horror alműfajával pár éve a Lovecraft Country is megpróbálkozott (Wunmi Mosaku innen lehet ismerős), hasonló környezetű és zenéjű majdnem-musicalt pedig már a Coen-testvérek is csináltak (Ó testvér, merre visz az utad?).

A rendező láthatóan élvezi a szabadságát: addiktív energiával, gazdag vizuális és zenei világban mutatja be hőseit (utóbbival kapcsolatban fontos kiemelni Ludwig Gorannson zeneszerzőt/zenei koordinátort, aki talán élete legjobb munkáját végzi itt). Coogler sosem feledkezik el arról, hogy a kor rasszista törvényei és fenyegetései mellett milyen felszabadító tudott lenni az ekkori feketék számára a muzsika és a közösség.

A Bűnösök távol áll az utóbbi évek komolykodó, egyre fásultabbá váló “elevated horror”-jaitól, de még a rasszizmushorrorok modern etalonjától, a Tűnj el!-től is. 

Precíz montázsokkal, fergeteges hosszú snittekkel, merész anakronizmusokkal, szürreális zenés számokkal operál a kimért nyomasztás helyett: a fekete kulturális identitás hangsúlyozása mellett ezek a módszerek egészen hip-hopossá, vitán felül ultramenővé teszik a filmet. Ezt erősíti még néhány roppant ügyes zenei poén is, például az ír származású gonosztevőből előtörő ostrommuzsika, vagy az egyik jelenetbe alattomosan, arcpirítóan viccesen beleszőtt R. Kelly-utalás.

A hasonló témákat feszegető horrorok felállásán is csavar egyet Coogler azzal, hogy a gonoszt elsősorban nem a rasszizmussal azonosítja: itt épphogy a „rasszizmus utáni Amerika” mítoszával kísérti meg a hősöket az egyesítéssel és testvériséggel házaló Ördög. Coogler némileg cinikus, de azért még bőven realisztikus értelmezésében ez egy túl egyszerű, hazug megoldás az ország évszázados faji ellentéteire, amelyet akkor vet be a fehér társadalom, ha a lincselés éppen valamiért nem téma: valahogy úgyis el kell szedni a feketék pénzét, zenéjét, identitását. 

Ám arra is emlékeztet: ezek vámpírok, és csak akkor jönnek be a házadba, ha beengeded őket.

Ez a vonulat az a malter, amely egészen a Bűnösök végéig egyben tartja a számos karaktert, motivációt, sztoriszálat és természetfeletti elemet. Nem megy teljesen zökkenőmentesen, a film utolsó harmadán már az ideálisnál egy picit gyorsabban folynak az események, alig akad szünet az akcióban a feszültség rendes megélésére. Ahogy az utolsó egy-két jelenetben sem passzol minden: a cselekmény némileg túlírttá, a tanulság túlmagyarázottá válik, egyes fordulatok pedig nem ütnek akkorát, mint kellene. 

De ez már szőrszálhasogatás. A Bűnösök az a fajta, bőkező büdzsével elkészült, eredeti szerzői film, amelyből szemlátomást mindenki többet szeretne látni a moziban. Nem véletlenül szedett össze 161 millió dolláros bevételt alig tíz nap alatt 90 milliós büdzséje ellenében, nem véletlenül kattog rajta a fél internet, és nem véletlenül lett ez a világ hatodik olyan filmje, amelyet Tom Cruise bizonyíthatóan hajlandó volt moziban megnézni. Véres és vad buli, de nem éri meg kihagyni.