Vizuálisan kikészít, erkölcsileg elgondolkodtat: a 7 legkeményebb filmes pillanat Paul Verhoeventől

A rendező filmjei eléggé megosztóak, ami elsősorban a tabutémák explicit bemutatásának köszönhető.

Az Amszterdamban született rendező, Paul Verhoeven bár alapvetően a mainstream vonalon mozog, ám explicit filmnyelve és felforgató témái mindig megosztják a közönséget és a kritikusokat. Számtalan műfajban alkotott már a sci-fitől az erotikus thrilleren és a drámán át az akciófilmig, de ami mindben közös:

zsigerből kérdez rá valami eredendően emberi és problematikus dologra, amiről általában kínos beszélni.

Forrás: Lionel Hahn/Getty Images

 

Verhoeven egyszer azt mondta, hogy minden filméjébe szeret legalább egy olyan dolgot tenni, amit korábban még nem látott a közönség, ami a falhoz vágja őket. Következzen Paul Verhoeven 7 legkeményebb pillanata, ami vizuálisan kikészít, erkölcsileg pedig elgondolkodtat.

 

Csillagközi invázió (1997)

A Robert A. Heinlein regénye alapján készült eszelős sci-fi szatíra egy totalitárius összamerikai jövőben játszódik, ahol a középisklásokat arra képezik ki, hogy hatalmas bogarakkal szálljanak szembe, jobban mondva: áldozzák fel magukat az országért. Verhoeven

egy pillanatig se próbálja árnyalni a második világháború legrémesebb pillanatit idéző népirtó propagandát,

amit a jövőben harsog az állam. Az új ellenfél a földönkívüli bogár, akit teljesen dehumanizál a propaganda, gondoljunk csak jelmondatra: „A halott bogár a jó bogár.” A fanatizált, fiatal katonák pedig boldogan masíroznak a halálba a nemzetükért. Mindez persze agyatlan öldöklésbe lett csomagolva, ami egyúttal a lövöldözős sci-fik stílusparódiája. Mikor megkérdezték Verhoevent, hogy vajon miért esett le olyan lassan az embereknek, hogy ez egy háborúellenes film, azt felelte:

„Talán Irak érthetőbbé tette."

 

Showgirls (1995)

Hasonló utat járt be a Showgirls is, mint a Csillagközi invázió: a lassan harminc éves filmben a bemutatókor csak a softpornót látták meg, ami azért is érdekes, mert ezzel végkép bebizonyosodott, hogy Verhoevennek igaza volt, mikor megfogalmazta ezt a kegyetlen vádiratot Las Vegas és a szexipar ellen. Nomi Malone (Elizabeth Berkley) álma, hogy népszerű táncosnő legyen Vegas-ban, ám ennek nagyon csúnya ára van a pénz, a szerencsejáték és a szex városában. A Showgirls a túlzó rendezéssel és rikító színeivel már-már giccsbe hajlik, ám pont azt mutatja be, milyen infantilis és káros az a világ, amibe Nomi belecsöppen.

A film központi témája a deszexualizált hedonizmus, a meztelenség nem örömforrás hanem borzalom:

a szex itt olyan fizetőeszköz, amivel bármi megszerezhető. Közel két évtized kellett ahhoz, hogy a Showgirls-t rehabilitálja a filmes szakma, és a helyén tudják kezelni.

 

Elemi ösztön (1992)

Talán minden idők leghíresebb erotikus thrillere, ami hírhedt is lett a keresztbe tett lábak miatt, de erre még visszatérünk. Az Elemi ösztön középpontjában egy San Franciscó-i zsaru (Michael Douglas) áll, aki szexuális rabja lesz egy gyilkossági ügy fő gyanúsítottjának (Sharon Stone). A bestseller író és az egykori drog- és alkoholfüggő rendőr közötti kémia és a központi rejtély a Hitchcock-filmek legjobb pillanatit idézi, miközben Verhoeven ismét a túlzás eszközével él, és egy szexuálisan túlfűtött közeget teremt a karaktereknek.

Stone esetében a csúcsra járatja a femme fatale figuráját, és egy olyan nőt mutat be, aki tisztában van a szexualitásával, és minden férfit leizzaszt maga körül, miközben riposztjai jobban böknek, mint a jégvágó.

Az Elemi ösztön azonban már a megjelenése előtt botrányt kavart: a forgatókönyv kiszivárgása után az LMBT-aktivisták tiltakoztak a film ellen, mivel úgy érezték, szociopataként ábrázolja a a biszexuális nőket. Ha figyelmesen nézzük a filmet, akkor világos, hogy erről szó sincs, Verhoeven ismét a műfaj sztereotípiáival játszik, és tesz meg egy, a thrillerekben „megmentendő szőkét” a sztori legerősebb és legfüggetlenebb figurájának.

 

Robotzsaru (1987)

Verhoeven két kultfilmet tett le az asztalra, amit az is ismer, aki nem látta, viszont azt kevesen tudják, hogy ő rendezte. Az egyik a már kitárgyalt Elemi ösztön, a másik pedig a Robotzsaru, ami egy igazi, ambivalens akcióhőssel ajándékozta meg a nyolcvanas éveket. Alex Murphyt (Peter Weller), a detroiti rendőrtisztet kegyetlenül lemészárolják, ám nem ez a legdurvább dolog, ami történik vele. Az elméjét kitörlik, a testét pedig felhasználják egy új rendfenntartó megteremtéséhez, ami „félig ember, félig gép, de egészen zsaru”. A Robotzsaruban csak úgy tobzódik a vallási metaforika, a szélsőséges erőszak, és az amerikai kultúrát kifigurázó szatirikus felhang. A film

a privatizált rendőrség kritikája, ami egy instabil mesterséges intelligenciára bízza a rendfenntartást,

másfelől viszont, ahogy Murphy emlékei térnek vissza, egy durva egzisztenciális drámának is tanúi lehetünk. Ez volt Verhoeven első amerikai filmje, amivel mindjárt kiverte a biztosítékot, mivel majdnem a legdurvább, X besorolást kapta. Összesen 11 módosítást kellett végre hajtani a filmben, hogy R besorolással mehessen a mozikban.

Ez is érdekelhet

10 film, ami a legdurvább korhatár-besorolást kapta

Nem csak a Sikoly VI.-ot nézhetik kizárólag felnőttek.

Tovább

 

Spetters (1980)

Hallottál már arról, hogy létezik olyan, hogy National Anti-Spetters Committee, vagyis Nemzeti Spetters-ellenes Bizottság? Verhoeven 1980-ban bemutatott filmje, a Spetters még Hollandiában készült, és az ottani nézők annyira felháborodtak a látottakon, hogy létrejött a nevezett testület. A rendező így emlékszik vissza:

„Amikor a Spetters-t csináltam, hatalmas összetűzésbe kerültem a holland társadalommal, és létrehozták ezt a Nemzeti Spetters-ellenes Bizottságot, mert szerintük a film annyira gusztustalan, hogy örökre el kéne tiltani engem a filmkészítéstől.”

Végül ez vezetett ahhoz, hogy Verhoeven Amerikába ment, bár a Spetters még ott is kísértette: állítólag ő lett volna az első jelölt A Jedi visszatér megrendezésére, egészen addik, míg meg nem látták ezt a filmet. „Gondolom, megijedtek, hogy a Jedik k*rni fognak egymással.” - magyarázta ironikusan Verhoeven, és ebből sejteni lehet, milyen is ez a motorversenyen játszódó Spetters .

 

Futás az életért (1977)

A Csillagközi invázió kapcsán láttuk, hogy Verhoeven milyen direkt módon nyúl a második világháború témájához, ám az semmi ehhez a korai, holland filmjéhez képest. A Futás az életért is

kiakasztotta a hollandokat, mert nem egyértelmű hősökként ábrázolta a holland ellenállás fiataljait.

Egy életrajzi film márpedig akkor hiteles, ha nem billen el egyik irányba sem, és tele van árnyalatokkal. A Futás az életért kendőzetlenül mutat be kollaboránsokat is, többek közt egy tinédzsert, aki azért paktál le a Gestapóval, hogy megmentse zsidó barátnőjét. Verhoeven, másokkal ellentétben, úgy érezte, talán túlságosan is visszafogott volt. A film központi karaktere egy valós személy, Erik Hazelhoff, akit Rutger Hauer alakít. Verhoeven nem volt elájulva a hőstetteitől:

„Erik Hazelhoff nem volt antifasiszta, csupán azért ment Németországba, hogy szép német lányokat szedjen fel.”

 

Török gyümölcs (1973)

Verhoeven egyik legjelentősebb filmje, ami szintén Hollandiában készült, egyből az egyik legkényesebb témát, a szexuális zaklatást boncolgatja, nem kevés explicit jelenettel. A film kapcsán érdekes megfigyelni az európai és a hollywoodi filmművészet közti hatalmas szakadékot, ugyanis 

Amerikában a Török gyümölcsöt csak a pornómozik vetíthették.

Ugyanakkor meglepő módon ez a holland filmtörténelem legsikeresebb alkotása, ráadásul Rutger Hauerrel a főszerepben. Hauer alakítja Eric-et, Olgát pedig Monique van de Ven játssza – a film a két fiatal viharos kapcsolatát meséli el.

 

(via The Guardian, Little White Lies, The Guardian)