A legendás operaénekes, Maria Callas szerepében látjuk viszont Angelina Jolie-t. Vajon sikerül meggyőzni a Filmakadémiát és a közönséget, hogy ez egy komoly visszatérés?
Hollywoodban imádják azt a mutatványt, amit legegyszerűbben úgy foglalhatunk össze: a díva, aki túljutott fiatalságán, visszatér a rivaldafénybe.
Legutóbb éppen Demi Moore csinálta meg, aki A szerben egy olyan tévés celebet alakított, aki furcsa tudományos módszerrel biztosítja öröklétét a képernyőkön. A fiatalság hajszolását a horror és a thriller sokkoló eszközeivel bemutató filmben Demi Moore alakítása az idei Cannes legnagyobb meglepetése volt.
Valami ilyesmire készül Angelina Jolie is, aki, ha nem is tűnt el teljesen, már régen kiszorult az A-listás színészek közül.
A kilencvenes években és a kétezres évek elején egyike volt azoknak, aki minden nap benne van a hírekben. Megcsinált két Lara Croft-filmet, Nicolas Cage-dzsel a Tolvajtempót, egy nagyon meta „veszélyben a földgolyó”-akciófilmet (Sky kapitány és a holnap világa), a némileg alulértékelt Kis tüzeket, és persze a Mr. és Mrs. Smith-et, amit a legutóbbi sorozat-remake sem tudott teljesen elhalványítani.
De az utóbbi másfél évtizedben bármit csinált, valahogy melléfogott. Még amikor beszélő viszonyban, sőt, házasságban voltak, Brad Pitt-tel együtt szerepelt a maga rendezte A tengernél (2015) című filmben, de az alkotás elhasalt a pénztáraknál. Demónát alakította Robert Stromberg 2014-es fantasyjében, ami nem is volt melléfogás (folytatás is készült belőle), csak jelzés, hogy a Tomb Raider szexszimbólumának már csak a feketébe bújt antihős szerepe jut. Az olyan nyilvánvaló művészi bűntényeket ne is említsük, mint a Johnny Deppel közösen forgatott Az utazó (2010). Angelina Jolie nem tűnt el teljesen, felbukkant Marvel-mellékszerepben (Örökkévalók, 2021), de lehet, hogy akadt olyan Z-generációs mozilátogató, akinek már rá kellett guglizni, kit lát a vásznon.
Angelina Jolie készen áll a mutatványra, de felhajtásra nem vágyik. Tavaly decemberben úgy nyilatkozott, ha ma kezdené, nem akarna színésznő lenni Hollywoodban. Elmondása szerint annyira megviselték az elmúlt évek, mióta elváltak Brad Pitt-tel, hogy a teste alig bírja a színjátszással járó stresszt, hogy lebénul az arca, megváltozik a hangja, s minden baja van. Zavarja, hogy megírják, ha kiteszi a lábát otthonról, és nem tetszik neki, hogy a hollywoodi élethez még jobban hozzátartozik, hogy meg kell osztani a személyes szféráját a nyilvánosságban, mint egykor. Pedig hol van már a „Brangelina-jelenség” körül csapott hisztéria! (A két színész 2016 szeptemberében vált el, Angelina Jolie bántalmazással vádolta Brad Pittet, amit a férfi tagadott. A jogi hercehurca azóta is tart, legutóbb épp egy provence-i borbirtok miatt.)
Visszatérés! De hogyan?
Maria Callas a 20. század nagybetűs Dívája, olyan ikonikus karakter, akinél stabilabb helyet legfeljebb csak Pavarotti szerzett az operaénekesek közül a popkultúrában. Érdekes módon a legendás szopránénekesnő többször újjászületett a filmen és színdarabokban a halála után (még Monica Bellucci is eljátszotta az elmúlt években), és mindig a magányos, összetört szívű, gyámoltalan hölgyet, a sebzett, fáradt nőt találták meg benne. Aki a színpadon, Carmen szerepében femme fatale, az életben pedig egyik csalódás követi a másikat, és mindet férfiak okozzák.
Lehet, hogy valami ilyesmit látunk Pablo Larraín életrajzi filmjében is, ami a Velencei Filmfesztiválon már bemutatkozott, és később a Netflixen is látható lesz majd. Íme, az első klip a Maria filmből.
A chilei filmrendezőt semmi okunk leírni. Sajnos legérdekesebb mozija, a Pinochet-rémuralomról szóló horrorszatíra, az El Conde nem nagyon vert hullámokat nálunk, de a Netflixen azt is meg lehet nézni. A chilei szélsőjobboldali diktatúra éveiről szól a Tony Manero, a Santiago ’73 és a No hármasa is.
Az életrajzi film ugyancsak egy trilógia része az életművében. Natalie Portman főszereplésével, Jacqueline Kennedy életéből készült a Jackie (2016), Diana hercegnőről szól a Spencer – Kristen Stewart alakítása (2021); ezek a történetek olyan nőkről szólnak, akiknek egy férfias világban, kegyetlen hatalmi viszonyok és magánéleti drámák közepette kell helytállni, megtalálni vagy megőrizni önmagukat. „Ez az eddigi legszemélyesebb munkám” – mondta a rendező. A film Maria Callas életének utolsó időszakáról szól a hetvenes évek Párizsában, amikor az énekesnő meg akarta találni saját magát azután, hogy a közönség kifütyülte a hangjának hanyatlása miatt, a bulvársajtó pedig „anyatigrisnek” nevezte a temperamentuma miatt. (Apró érdekesség, hogy a francia főváros, valamint Milánó és Görögország mellett Budapesten is forgattak a készítők.)
De még mennyire személyes munka ez Angelina Jolie-nak! Nem csak azért, mert a New York Times szerint rögtön Oscart érhet a nagy visszatérés (utoljára 2008-ban jelölték Clint Eastwood Elcserélt életek című filmjéért). A Velencei Filmfesztiválon a színésznő elmondta, hogy
„rég követelt tőle ennyit”
egy film, az újságírók pedig nem felejtették el megjegyezni, hogy mennyire testhezálló neki a szerep. Hiszen a színésznő mindig sztár volt, díva, akkor is, amikor közepes akciófilmekben szerepelt – sőt, komoly színészként értékelni eddig nem nagyon volt alkalmunk. „Ha Pablóval dolgozol, nem lehet semmit félszívvel csinálni” – mondta a rendezőről.
S hogy a megtört szívű, nehezen megközelíthető díva képe teljessé váljon, Angelina Jolie sorra utasítja vissza a kérdéseket, amik a családjáról, válásáról szólnak, de még azokat is csak hezitálva válaszolja meg, amik személyes érzéseit boncolgatják Callashoz kapcsolódóan. A velencei sajtótalálkozón egyenesen úgy fogalmazot:
„Sok minden van, amit nem fogok kimondani ebben a teremben, és amit Önök gondolnak vagy feltételeznek. De jobban osztozom a sérülékenységében [Callasnak], mint bármiben.”
