Rég láttunk igazán markáns egyházi horrort, legutóbb az új Ördögűzővel (A hívő) és a Russell Crowe címszereplésével készült A pápa ördögűzőjével próbálkoztak több, de inkább kevesebb sikerrel. Mindkét tavalyi film – ahogy a címéből is látszik – az ördögűzés témájával foglalkozik, idén viszont a második eljövetelé és az Antikrisztusé a főszerep. Utóbbi témában érkezik április 4-én Az első ómen, az előbbit pedig a most mozikba került Szeplőtlen képviseli.

A Sydney Sweeney (Reality, Imádlak utálni, Nocturne) főszereplésével készült horror az epilógus után (amit most nem mesélek el, legyen meglepetés) úgy indul, mint a legtöbb hasonló film: Cecilia megérkezik Olaszországba, hogy csatlakozzon egy apácarendhez. A határon alaposan átvizsgálják a holmiját, és a férfiak arról viccelődnek, hogy meglehetősen fiatal és szép ahhoz, hogy kolostorba vonuljon, kár érte. Szóval nem kezdődik valami jól a lány olaszországi kalandja, és ez semmi ahhoz képest, ami a zárdában várja. Nem is akármilyen hely ez, mint kiderül: ide jönnek az idős apácák, hogy életük utolsó éveiben/hónapjaiban legyen, aki gondoskodik róluk, és méltósággal távozhassanak e földi világból. Nem mondják ki, de

tulajdonképpen egy elfekvő apácáknak,

és ha ez nem volna elég baljós, még az is kiderül, hogy az egész zárda egy keresztény katakombára épült, ami természetesen tiltott terület (ekkor persze mi, nézők már tudjuk, hogy valószínűleg itt fog zajlani a végjáték). A lány már az érkezése estéjén fogadalmat tesz, majd furcsa látomások kezdik gyötörni.

Valójában ez a Szeplőtlen legnagyobb erőssége: a markáns vizualitás és hangkeverés. Michael Mohan rendező a klasszikus – főként a hetvenes években készült – olasz horrorfilmek hangulatát idézi meg, és ezzel hátborzongató atmoszférát teremt a sztorinak, mi több, még a La dama rossa uccide sette volte című, 1972-es giallo jellegzetes dallamai is felcsendülnek egy idilli pillanatban. Emellett a film olyan mértékben kihasználja a térbeli hangzást, ahogy kevés mozifilm teszi az utóbbi években:

tényleg belakja a borzalom a teret, és a legváratlanabb irányból érkezik olykor egy sípoló légzés, egy kísérteties kántálás vagy egy tompa segélykiáltás.

Ebbe a hangszőnyegbe és ebbe a kifejezetten erős látványvilágba érkezik a sztori és egy magzat: kiderül ugyanis, hogy Cecilia nővér várandós, pedig sosem volt szexuális kapcsolata (mikor megérkezett a zárdába, még a szűzhártyáját is megvizsgálták, és érintetlen volt). Ez bizony maga a csoda, a szeplőtlen fogantatás, ami mentes az eredendő bűntől:

ez Krisztus második eljövetele

– állítják a zárdában.

A Szeplőtlen másik nagy erénye, hogy a vakhitet, a túlbuzgó vallásosságot állítja pellengérre, és teszi meg az iszonyat tárgyának, tehát nem magát a katolikus vallást vagy az istenhitet helyezi középpontba. Ez a film elsősorban azt mutatja meg, hogy

mi mindent képes megtenni az ember a csodáért, és milyen borzalmakra képes, ha nem kivárja azokat, hanem maga akarja előidézni.

Nem beszélve arról, milyen tragédiákat eredményez, ha a küldetéstudatot összekeverik az agresszív megalomániával. Ehhez persze kellett egy olyan színész, mint A nagy pénzrablás jámbor képű Professzora, Álvaro Morte: ő alakítja a zárda papját, aki ijesztően segítőkész Ceciliával, már az első pillanattól kezdve (ahogy azt mondja neki az elején, hogy „már ez az otthonod”, attól tényleg a hideg futkos az ember hátán, mert tudja, hogy valami miatt nagyon marasztalni akarja őt ez a derék egyházfi).

Sajnos azért akadnak hibák a sztoriban, ilyen például az a hatásosnak szánt motívum, hogy ebben a zárdában őrzik Jézus keresztjéről az egyik szöget – csakhogy: elég fura, hogy ezt soha senki nem szeretné megnézni, mi több, nem áll zarándokok hosszú sora, hogy láthassák. Persze, értem én, hogy meg kellett őrizni a zárt közeget, de akkor meg nem kellett volna egy ilyen nagy horderejű ereklyét elhelyezni a kápolnában. A másik, hogy mivel nyilván semmi sem az, aminek látszik, természetesen

jön majd egy nagy csavar, ami viszonylag meglepő, viszont utána sajnos szinte teljesen érdektelenné válik a sztori, eltűnik a korábbi, allegorikus hangnem,

és csak a záró képsorokban talál ismét magára a film (de akkor nagyon!).

még több idei horror

Mitől félünk 2024-ben?

Összeszedtük, milyen mélyen nyugvó félelmeinket piszkálják majd fel az idei horrorfilmek.

Tovább

Végezetül pedig nem tudok szó nélkül elmenni a szinkron mellett: nem vagyok ellene a magyar hangnak, ha az minőségi és van értelme. A Szeplőtlen esetében a minőség rendben van, de

mivel a film közel egyharmadában olaszul beszélnek, teljesen felesleges volt leszinkronizálni az angol nyelvű párbeszédeket,

ami így nem csak furcsa, de olykor kifejezetten zavaró és nevetséges is: például amikor az olasz karakterek valamiféle akcentusos magyarsággal beszélnek.