A Pókember: Nincs hazaút című folytatást hivatalosan december 16-án mutatják be a hazai mozik, és bizony nagy az elvárás, hiszen az MCU-t megelőző filmekből is jócskán bukkannak fel benne fontos karakterek. Elkezdtek szállingózni az első kritikusi vélemények, amelyek alapvetően méltatják a filmet, úgy tűnik hát, hogy Tom Holland hálószövőjének az eddigi legjobb fejezete lett a Nincs hazaút; pedig az előzőek is igen jók voltak – bár, teszik hozzá, a fanservice-t olykor erősen túlzásba viszik, egyik-másik jelenet akár úgy is végződhetne, hogy hőseink színpadiasan kikacsintanak nézőre.

Lássunk néhány véleményt!

Leah Greenblatt (Entertainment Weekly)

„Az, ahogyan a filmnek végül sikerül a dolgokat a fókuszba helyeznie, egyszerre tűnik nyilvánvalónak és zseniálisnak, bár

nagyjából minden, ami a 40. perc után történik, olyan spoiler, ami miatt a címlapok és még a szereplők vetítés előtti üzenetei is könyörögnek, hogy ne osszuk meg.

Alig két és félóra alatt így is sok minden marad. Így talán biztonságosabb, ha csak annyit mondunk, hogy ami elsőre puszta fanservice-nek tűnik, az a Marvel egyik legjobb és messze a legmetább anyagává válik: gyengéd, vicces és egy kicsit szomorú. (Egy sajtóvetítésen hallhatóan zokogtak a moziban.) Hollandnak ez az utolsó menete a szuperhőshacukában (hacsak mégsem), és amikor Peter hazatalál, talán egy nagyobb, szélesebb Pókverzumnak talál új utat – vagy teljesen új formát.”

(Közben megerősítették, hogy Tom Holland aláírt még egy trilógiára, szóval láthatjuk még Pókember jelmezében.)

Pete Hammond (Deadline)

„Ez a film azt teszi, amit a legjobb filmek mindig is tesznek: izgalomba hoz, megmozgat és arra késztet, hogy a zsúfolt moziban ujjongj. A világjárvány fényében ez a film nemcsak a mozilátogatóknak, hanem a moziknak is ünnepi ajándék, mert ha valaha is volt olyan mű, ami azért készült, hogy megmentse a filmipart – ahogyan Pókfej is mindig megmenti a napot –, akkor

ez ez a pompásan megalkotott végjáték.

Jon Watts, a remek függetlenfilmes rendező, akit a kiváló Rendőrautó révén fedeztünk fel, ismét saját varázslatát szövi bele a filmbe, és Chris McKenna és Erik Sommers forgatókönyvírók segítségével nemcsak a Pókember-sorozat eddigi legjobb filmjét, de valóban az év egyik legjobb filmjét hozta létre.”

John Defore (The Hollywood Reporter)

„A fanservice egy része itt meglehetősen jól működik, bár némelyik nem igazán finomkodik: szinte várnád, hogy a színész a kamerába nézzen és rád kacsintson, miután elmondta a szövegét. De végül a Nincs hazaút arra használja fel a multiverzum zűrzavarát, hogy a Holland-korszak hálószövőjének egyetlen igazi problémájával foglalkozzon: a karakter Vasemberré válásával, amelynek során az amúgy is elképesztő képességeivel folyamatosan vetekszenek a milliárdos suttyótól, Tony Starktól kapott kütyük.

Alonso Duralde (TheWrap)

„A piacon jelenleg futó szuperhősfilmek közül Pókember és társainak kalandjai mindig is úgy tűntek, hogy a legszorosabban kötődnek egy felismerhető, átélhető valósághoz, talán azért, mert inkább középiskolás gyerekekről szólnak, mint félistenekről, földönkívüliekről vagy megszállott milliárdosokról. És még ha Dr. Strange ismét M.C. Escher-féle tájképpé is változtatja Manhattant, ez végső soron egy szerelmes kamaszokról szóló történet, akik azon tűnődnek, vajon együtt mehetnek-e majd egyetemre a legjobb barátjukkal. A visszatérő Jon Watts rendező, továbbá Chris McKenna és Erik Sommers forgatókönyvírók megadják azt a lehetőséget a vonzó, fiatal főszereplőtriónak, hogy bájos és vicces gyereklétük legyen a mag, ami körül az összes interdimenzionális utazás és szuperhősös patthelyzet forog.

A szuperhősös dolgok pedig rengeteg mókát rejtenek magukban, erre mérget vehetsz.”

Amelia Emberwing (IGN)

„A csak egyszer az életben-filmek a legtöbb stúdió számára vágyálomnak számítanak, mégis, itt van a Marvel, ami ismét megmutatja, hogy a tenyerén hordoz minket mindannyiunkat. A Pókember: Nincs hazaút valahogy tökéletes harmóniája egy szombat reggeli rajzfilmnek és annak a mély drámának, amit ezektől az eposzoktól elvárunk. Nem spoilerezek, de a film többször is emlékeztetni fog arra, hogy

a Sony és a Marvel nem véletlenül tartotta a lehető legszigorúbb titokban a részleteket.”

Kate Erbland (IndieWire)

„A Marvel számos mozis kiruccanása során túl sokáig függött az egész univerzum sorsa a levegőben, és bár a Nincs hazaút odáig megy, hogy multiverzumokat és azt a lehetőséget is belekeveri, hogy örökre elszakad magának a valóságnak a szövete, mégis

van valami bájosan kisszerű ebben a filmben.

Személyes, és ez egy olyan téma és gondolat, ami csak még jobban a szívünkbe markol, ahogy a film végigszáguld az első felvonáson, majd a másodikban lassulni kezd, és a szemkápráztató utolsó 40 percben teljesen elkapja a fonalat.”

Richard Lawson (Vanity Fair)

„Annyit mondhatok, hogy Jon Watts rendező elég jó lendülettel kezeli a régi és a jelenlegi dolgok eme nagyszerű találkozását ahhoz, hogy a film hosszú távon is kitartson. De a brandet kiszolgálva annyi Frankenstein-szerű kötelessége van, hogy a furcsaságokra és a textúrára már tényleg nincs idő, így sok minden elveszett az előző két Holland-film sodrásából és ragyogásából. A megnyerő sztárok (Holland, Zendaya, Marisa Tomei és mások) ehhez hasonlóan szenvednek. Itt a színészeknek egyszerűen az a feladatuk, hogy lehajtott fejjel tegyék a kötelességüket – ebben a kevésbé tehetségesek kétségtelenül jobban teljesítenének.

Holland legalább a szokásosnál nehezebb feladatot kap, amit egy szuperhős könnyedségével old meg.”

Hoai-Tran Bui (SlashFilm)

„Van miért izgulni a Pókember: Nincs hazaút című film miatt, amelynek az a feladata, hogy áthidalja a szakadékot a Marvel és a Sony Pók-univerzumai között, újszerű koncepciót (a multiverzumot) vezessen be a Marvel Cinematic Universe következő fázisában és folytassa az Idegenben című film óriási cliffhangerét, amelyben az egész világ előtt felfedték Pókember titkos személyazonosságát. Csoda, hogy a filmben egyáltalán jut idő Peter Parkerre. De minden zűrzavar és káosz ellenére a Pókember: Nincs hazaútban sikerül hazahozni a Holland-féle Peter Parkert. Méghozzá úgy, hogy visszatekint a múltba és megküzd Pókember örökségével, mind az univerzumon belül, mind azon kívül.”

A tengerentúlon pénteken mutatják be a filmet, és az elemzők 150 milliós első hétvégére számítanak, ami még a Covid előtti időkben is kimagasló eredmény volt (a Sony egy picivel óvatosabb, ők 130 millióra saccolják a bevételt). Könnyen elképzelhető hát, hogy a világjárvány idején ez lesz az első film, ami már első hétvégéjén túllépi a százmillió dolláros álomhatárt – amit a legjobban a Venom második része közelített meg, 90 millióval. Ami a Pókember rekordját veszélyezteti, hogy az omikron variáns megjelenése visszavetette a vírus előtti időkhöz képest így is takaréklángon égő mozik forgalmát – ám ha sikerül átlépni a százmilliós határt, az az egész moziszakma számára bizakodásra adhat okot.

A 200 millió dollárból készült film különösen fontos az üzletág számára, hiszen a korábbi részek mind nagyot kaszáltak: a Hazatérés 800 millió dollárt hozott világszerte, míg az Idegenben nagyjából egymilliárdot. A Nincs hazaútnak egyelőre nincs kínai premierdátuma, pedig bevétel szempontjából talán Kína a legfontosabb piac: több, a világon másutt gyengébben teljesítő film is ott vált sikeressé. Kína nélkül tehát az új Pókembernek esélye sem lesz átlépni az egymilliárdos bevételi álomhatárt.

(Források: Variety és Entertainment Weekly)

A SZESSÖN legújabb részében kiderül, mennyire van a vérében Lady Szomjasnak a kubai ritmus és a latin lüktetés.