Annyi mindent tudunk Micimackóról és Róbert Gidáról, és annyi mindent nem. Tudjuk, hogy az író saját kisfiát, Christopher Robint szőtte bele a mesébe, tudjuk, hogy minden állatfigura a kisfiú játéka volt, és hogy mindenki kedvenc mackója a londoni állatkert egyik lakója után kapta a nevét. Mármint az eredeti nevét, nem azt, ami a Karinthy Frigyesnek tulajdonított fordításban áll – állítólag az igazi elkövető az író Emília nevű nővére volt, aki maga is Mici becenévre hallgatott, ami sok mindent megmagyaráz. Azt viszont eddig kevesen tudták, hogy szegény Christopher Robin a halála napjáig neheztelt édesapjára, amiért az akarata ellenére sztárt faragott belőle. Pedig apuka csak jót akart.

Az I. világháborúból épségben, de számos lelki sérüléssel hazatért sikeres író, A. A. Milne és kedves neje, Daphne nem voltak mintaszülők. Az asszony kislányt szeretett volna, ráadásul senki sem magyarázta el neki, milyen fájdalmakkal jár a szülés, így a kis Christopher Robint sokáig lányruhákban járatta, alig törődött vele, és elsősorban férje karrierjére koncentrált. Vagyis arra, hogy folyton rágja annak fülét, hogy minél többet dolgozzon, hogy ő fürödhessen a sikerekben, a gyereket pedig Olive nevű dajkájuk nevelte, ami talán nem is volt annyira szokatlan abban a korban. Az apát a háborús emlékeken túl alkotói válság is gyötörte, így a család leköltözött vidékre, ahonnan az anya szinte rögtön visszamenekült Londonba, és amikor a dada elutazott súlyos beteg anyját ápolni, a férfi életében először elkezdett foglalkozni kisfiával.

Ebből a rövid, de idilli időszakból, a közeli erdőkben és ligetekben tett sétákból született a Micimackó és az ígéret, hogy az apa ír egy könyvet a fiának, amit aztán egy közeli barát illusztrált. A könyvet kiadták, és mindenki meglepetésére hatalmas siker lett. Annál is nagyobb, akkora, amit addig el sem tudtak képzelni, az anya pedig a siker hírére hazatért, és a világhírű kisfiúból lassan bazári majmot csináltak, mert minden rajongó rá volt kíváncsi. Ami egyébként kicsit bosszantotta az apát, mert azt szerette volna, ha inkább rá figyelnek. És eddig a valóság, ami pont elég is volt Simon Curtis (Hölgy aranyban) rendezőnek, akinek volt annyi esze és rutinja, hogy tudja, ehhez hozzá se nagyon kell nyúlnia, ez így kész is van, csak jó színészeket kell találnia. És az A. A. Milne-t alakító Domhnall Gleeson valóban nagyszerű színész, a feleségét játszó Margot Robbie pedig, ha nem is nagyszerű, de nagyszerűen alakítható, a kis Róbert Gida – ez szintén a Karinthy család magyarítása, aminek a filmben semmi értelme – szerepére pedig nem akarták minden áron a világ legcukibb kisfiúját beszuszakolni, ami remek döntés volt.

A Viszlát, Christopher Robin kijózanító és helyenként mélyen megható mese arról, milyen rossz szülőnek lenni. És időnként egy jókora giccs, de a kettő szépen elfér egymás mellett, mert a túlcukrozott, túlszínezett idilli részeknek csak kevés hely és idő jut, és persze ez egyben nyilván tudatos döntés a készítők részéről, hiszen a szenzációs „karriert” befutó mese álomvilága és az olykor kiábrándító valóság közötti kontrasztot hivatott megmutatni. Legalábbis ezt gondolom én, mert az is lehet, hogy Simon Curtis egyszerűen valami csodaszépet szeretett volna letenni a nézők elé és ennyire elbűvölte Oxfordshire és Surrey környéke, ahol a filmet forgatták. Utóbbi esetben pocsék rendezőről beszélünk, akinek egyszerűen szerencséje volt a történettel és a színészekkel. És apropó színészek, öröm volt újra fontos szerepben látni annyi év után Kelly Macdonaldot a Trainspotting – ő a hűséges dada, és szintén véletlen, hogy egy másik „így született az a világhírű mese”á filmben, a 2004-es, azóta inkább mémek révén elhíresült Én, Pán Péterben is játszott.

Értékelés: 7/10