Hollywood mítoszát leglelkesebben maga Hollywood építi, a filmkészítés örömeiről és gyötrelmeiről jó pár film készült már – ezen a héten rögtön két friss mozgóképes önóda is eljut a mozikba. A Fabelman családban Steven Spielberg nosztalgiázik, és a 76 éves legendának meg is van minden joga arra, hogy áldozzon a köldöknézés oltárán, hiszen amikor a saját szobrát faragja, azzal Hollywood egyik legfontosabb korszakáról is mesél.

Minden idők legfiatalabb Oscar-díjas rendezőjének, Damien Chazelle-nek ennyire személyes kötődései nincsenek, mégis megszállottja a témának. Már a Kaliforniai álom is arról szólt, hogy hogyan lehet betörni az Álomgyárba, és mit kell ehhez feláldozni, de Chazelle úgy érezhette, még nem mondott el mindent a hollywoodi gépezet működéséről – vagy ha igen, akkor nem elég hangosan és látványosan.

A Babylon története 1926-ban indul, és ebből már ki is található a folytatás. Ekkoriban rúgta az utolsókat a némafilmipar, bár erről az érintettek még mit sem sejtettek. A stúdiók teljes kapacitással működtek, a mozik dugig voltak, a sztárok pedig úgy vetették bele magukat a féktelen luxuspartikba, mintha nem lenne holnap. A következő évben azonban bemutatták az első hangosfilmet, és a szép új világhoz nem mindenki tudott adaptálódni, a technológiai váltás rengeteg karriert tört ketté.

A Babylon is erre a korszakhatárra fókuszál, ami annyira nem forradalmi ötlet, hogy 70 éve már feldolgozták minden idők egyik legjobb filmjében. Chazelle válasza erre az, hogy egyrészt a szó legszorosabb értelmében is megidézi az Ének az esőbent, másrészt úgy mutatja be a némafilm hattyúdalát, ahogy még senki. A 188 perces filmet egy olyan félórás bulijelenettel indítja,

amihez képest még A Wall Street farkasában látott kicsapongások is csak szolid Mikulás-ünnepségnek tűnnek.

A Kinoscope Stúdió egyik fejesének villájában extázisban tombol fél Hollywood, dübörög a jazz, folyik a pezsgő, hegyekben áll a kokain, miközben a táncparketten spontán orgia zajlik, amit csak egy elefánt (!) érkezése szakít félbe – hogy a háttérben ki lehessen csempészni az eszméletlenre drogoztatott színésznőjelöltet.  

Chazelle kéjes élvezettel legelteti a kamerát a bacchanália legszaftosabb részletein, de a jelenet nem (teljesen) öncélú, a Boogie Nightsot idéző bravúros tracking shotok közben a főszereplőket is bemutatja, a némafilmsztárok legnagyobbikát, Jack Conradot (Brad Pitt), a villa mexikói mindenesét, az izgalmasabb életre vágyó Mannyt, és Nellie LaRoy-t, a Margot Robbie által alakított színésznőt, aki még egy filmben sem szerepelt, de már sztárnak tartja magát, és mindenre képes lenne azért, hogy tényleg azzá is váljon. Hollywoodban viszont nemcsak tehetség, szerencse is kell az érvényesüléshez, például az, hogy éppen Nellie érkezésekor üresedjen meg egy apró szerep (hála a túladagolt színésznőnek), vagy hogy Conrad szimpatikusnak találja Mannyt, és magával vigye a másnapi forgatásra.

A két fiatal karrierje így egyszerre indul el felfelé, pont mint a Kaliforniai álomban, Chazelle azonban itt olyasmire tesz kísérletet, amire eddig még nem: kettőnél jóval több karakterrel próbál egyszerre zsonglőrködni. A három kvázi főszereplő mellett a kínai kabaréénekes, Lady Fay Zhu és a filmeken is dolgozó jazztrombitás, Sidney Palmer is időről időre belép a sztori fősodrába, és alkalmanként több mellékfigura is előtérbe kerül.

Chazelle mintha egy altmani tablót próbálna felrajzolni, és ehhez meg is van az alapanyaga. A szereplők szinte mindegyikének kinyomozható a valós előképe, Conradot például az a John Gilbert ihlette, akin az Ének az esőben főhőse is alapul, Nellie a 20-as évek szexszimbólumának, Clara Bow-nak az alteregója, Fay Zhut nyilván az első kínai származású amerikai színésznő, Anna May Wong inspirálta, de Conrad csak pár percre feltűnő magyar feleségét se véletlenül hívják ugyanúgy Puttinak, mint a Putti Amália néven született Lya De Puttit. Ugyanígy a vicces és tragikus anekdoták jelentős részét sem az íróasztalnál ülve, ceruzát rágcsálva találta ki Chazelle, hanem a filmlexikonokból és a korabeli bulvárlapokból merített.

A szótári értelemben vett realizmust ezzel együtt is hiba lenne számon kérni a Babylonon, mert Baz Luhrmann-filmjeihez hasonlóan itt is

az előre megfontolt, stilizációs szándékkal elkövetett túltolás esete forog fent.

Itt ugyan nem dübörög a hiphop, mint az ugyanebben az időszakban játszódó A nagy Gatsbyben – helyette Justin Hurwitz biztosítja a vérforraló jazzes alapokat –, Margot Robbie karaktere viszont olyan szabadosan öltözködik, beszél és táncol, mintha megszállta volna Harley Quinn szelleme. És bármennyire is keményen tolta a bulit a hollywoodi sztárvilág a 20-as években, az extatikus orgiapartik bemutatójakor alighanem megszaladt az író-rendező képzelete, ahogy a hullákkal szegélyezett némafilmes forgatási jelenetek őrületét is érdemes kettővel elosztani.  

Mindez nem csökkenti a film élvezeti értékét, sőt, pont ezek a karneváli túlzások adják a legszórakoztatóbb pillanatait. Joggal tehető viszont szóvá, hogy

a karakterek a háromórás játékidő ellenére is megmaradnak archetípusoknak.

A semmiből a csúcsra törő színésznő és a kiégett szupersztár történetét már jó párszor elmesélték – érdemes lett volna talán más nézőpontot választani, például a kínai származású leszbikus díváét vagy a fényűzésbe belekóstoló jazztrombitásét. Chazelle nyilván a lóti-futiból pár év alatt stúdióvezérré váló Mannyt jelölte ki azonosulásra alkalmas nézői avatárnak, de ahhoz nem töltünk vele elég időt, és a figura eleve jóval szürkébb árnyalatú a kelleténél – így a fináléban újra előkerülő szerelmi szál lezárása sem tudja biztosítani a katarzist.

Chazelle-t valójában nem is a (fiktív) filmtörténetben csak lábjegyzetként szolgáló karakterei sorsa izgatja, hanem a mozival és Hollywood mítoszával ápolt viszonyunk. Filmje egy grandiózus kísérlet arra, hogy megfogalmazza, miért nem tudunk kiszakadni az Álomgyár bűvköréből, és miért térünk vissza újra és újra a sötétbe, hogy a csupasz vászonra vetített fényeket bámuljuk megbabonázva. Chazelle tudja, és meg is mutatja, milyen mocskos momentumokkal terhelt Hollywood múltja, mennyi áldozatot kell hozni azért, hogy megszülethessen egyetlen mozgókép, és  hány álomnak kell kettétörnie közben, de mégsem tudja nem ünnepelni a filmkészítés aktusát és a mozi mágiáját.

A Babylon így egyszerre bűnlajstrom és laudáció, és minden tökéletlensége ellenére pont ez a feszítő ellentmondás teszi izgalmassá.

A film egyik vetítésén beszélgettünk a Babylonról pár hírességgel is.