Az ún. osztrák örökösödési háború, majd az azt követő hétéves háború nem csak egész Európát borította lángba, de Észak-Amerikában, Indiában és a Csendes-óceánon is dúltak a harcok a gyarmatosító hatalmak között a folyamatosan változó, gyakran átláthatatlan szövetségi kapcsolatok függvényében. A legvéresebb küzdelem a két „főszereplő”, Nagy Frigyes porosz király és Mária Terézia osztrák császárnő között folyt, kivéreztetve és a csőd szélére taszítva az egymásnak feszülő két birodalmat. Ennek fényében Hadik András (Trill Zsolt) 1757-es berlini kalandja tulajdonképpen egy vidám epizód volt, ami ugyan nem befolyásolta a háború menetét, de merészsége, bravúros kivitelezése miatt mégis bevonult a történelemkönyvekbe – és nem csak nálunk. Erről érdemes volt filmet forgatni, az más kérdés, milyen lett a végeredmény.

Miközben a porosz fő haderő délre, Morvaország felé vonult, a főváros, Berlin védtelen maradt, Hadik pedig két huszárezreddel és szekerekre ültetett szász gyalogsággal, kevesebb mint 5000 katonával villámgyorsan a város falainál termett, alig hat nap alatt téve meg a 450 kilométeres távolságot. A többi már derüljön ki a filmből, amiben Kis-Szabó Márk  forgatókönyvíró és Szikora János rendező azért éltek némi alkotói szabadsággal – kapunk például egy udvari intrikát és egy vérnősző „halálfejes” porosz ezredest (László Zsolt), aki annyira gonosz, hogy minden filmes gonosz legfelismerhetőbb jelét hordja magán: félszemű! Legalábbis az lesz az első találkozás után hősünkkel. Ezekre nyilván szükség volt, hogy a történet igazán filmszerű legyen, könnyen felismerhető jókkal és gonoszokkal, de ennél sokkal több létjogosultságuk nincs is, ennek megfelelően kidolgozatlanok, mint sok minden más. Például a párbeszédek.

Hogy egy 2023-as filmben a XVIII. század közepének nyelvezetét hozzák vissza, az szinte lehetetlen, és nem is igazán szükséges, pláne úgy, hogy a császári seregben szolgáló magyarok vezényleti nyelve eleve a német volt. Még a németül nem tudó közkatonák is német "szakszavakat" használtak egészen az első világháborúig. Az alkotók a problémát azzal próbálták megoldani, hogy minimálisra csökkentették a dialógusokat, így a szereplők rendszerint csak odavakkantanak egymásnak, nyersen csikorgó tőmondatokban – kivéve a nőket, de róluk később –, és gyakran elhangzik a talpas szó, értsd gyalogos, mert ez korhűnek és viccesnek találtatott.

Minderre nyilván nem igazán figyeltünk volna, ha lekötött volna az akció,

aminek egy huszárfilmben – vagyis háborús filmben – központi szerepe van. Erre külön ún. technikai rendező volt Dyga Zsombor (Aranyélet, Köntörfalak) személyében, és külön hollywoodi kaszkadőrszakértőt is szereztek, bizonyos Steve Dentet (Robin Hood, Az ember gyermeke, Amerika kapitány), nyilván nem olcsón. Ehhez képest a csatajelenetek épp csak elmennek: nem katasztrofálisan rosszak, de sok izgalmat nem tartogatnak, pedig a kalandfilmek és háborús filmek legszebb, legfelemelőbb pillanatai a lovasrohamok.

Szikora, Dyga és Dent védelmében azért azt el kell mondani, hogy ez egy irgalmatlanul nehéz műfaj, ezt nem lehet csak úgy megtanulni vagy lemásolni. Ehhez istenadta tehetség kell, olyan, mint ami mondjuk Ridley Scottnak, Peter Jacksonnak vagy Spielbergnek van, de nekik sem jön össze mindig – lásd az utóbbitól a gyenge középszer Hadak útjánt (2011) vértelen, sehová se tartó lovasrohamokkal. Az, hogy egésznek sodró ritmusa legyen, igazán izgalmasak legyenek az összecsapások, meglegyen a saját ritmusa, látszódjanak a részletek, felismerhetők legyenek a fontos szereplők, minden kardvágás, puskalövés a megfelelő pillanatban történjen, hogy senki ne sérüljön meg, de jó legyen a fény, a zene, minden más stimmeljen,

egy irgalmatlan erőfeszítés és gigászi munka, de én értékelem, hogy legalább megpróbálták.

Nyilván nem ötezer emberrel, hanem úgy hatvannal, szépen felszántott földeken, kínosan kerülve a modern utakat. Ott állnak például a szép magyar huszárok Berlin falai előtt, és az erős várkapuhoz nem vezet semmilyen út. Az a kapu csak úgy ott van.

Elhiszem, hogy odafigyeltek az egyenruhák részleteire, a lószerszámokra, arra, hogy mindenki jól lovagoljon, ami nem kevés munka lehetett, és ebben a pillanatban elégedjünk meg ennyivel. Merthogy magyar történelmi filmmel, sorozattal nem állunk jól. Adja magát a hasonlat, hiszen mindkét munkában Trill Zsolt volt a főszereplő/főhős: a Hadik nagyságrendekkel jobb, mint az Aranybulla, de nem ez az igazán fontos, hogy technikailag, színészileg, dramaturgiailag sokkal jobb, hanem az, hogy nem akarja újraírni a történelmet. Nem állítják benne a rosszról, hogy az bizony csudajó, nem akarnak hibákat erényként beállítani, nem csempésznek aktuálpolitikát több száz éves történetbe, és főleg nem hazudnak a képünkbe. Persze, a magyar virtus főszerepet játszik itt is, az, hogy a magyarokra vagy felnéznek, vagy irigylik őket, központi motívum, Hadik András otthon töltött napjai a túlidealizált magyar vidék képével pedig már

olyan giccsbe hajlik, mint egy friss Tóth Gabi videóklip.

A magyar huszároknak viszont akkoriban tényleg nagy híre volt Európa szerte, valóban őket másolták mindenhol, ahogy aztán évtizedekkel később a napóleoni háborúk során a lengyel ulánusok vívtak majd ki talán még ennél is nagyobb dicsőséget maguknak.

Az viszont talán túlzás, hogy a magyar huszártábornokért alélt el mind az osztrák császárnő (Horváth Lili), mind a porosz királyné (Bordán Lili), és már-már karikatúrába hajlik, ahogy dobálják felé a sóvárgó oldalpillantásokat, pláne úgy, hogy Trill Zsolt nem elég karizmatikus ehhez. Trill remek színházi és karakterszínész, de itt nem sikerült elhitetnie, hogy vezéregyéniség és alfa hím. A jobbkezét, Gvadányi Józsefet játszó Molnár Áron viszont kellőképpen vagány és szemtelen ahhoz, hogy tényleg huszáros legyen.

Neki még a kackiás bajusz is jól áll!

Értékelés: 6/10