Kezdjük azzal, hogy a 2016-os, nagy durranásnak ígérkező Suicide Squad - Öngyilkos osztag végül pocsék film lett. Talán nem annyira pocsék, mint azt bemutatásakor gondoltuk, de messze alulmúlta a felfokozott várakozásokat – úgy tűnt, David Ayer képes lesz megújítani a képregényfeldolgozás műfaját, de nem tudta -, de egy igazi értéke csak volt a filmnek, mégpedig Harley Quinn karaktere. Erre lehetett építeni, ahogy mondani szokás, Margot Robbie pedig magához ölelte a neki tényleg nagyon fekvő karaktert, és addig házalt az illetékes stúdiónál, amíg ki nem bulizta a saját filmet – tisztára úgy, mint Ryan Reynolds a Deadpool esetében, és a hasonlóság nem véletlen.

Harley Quinn a DC Comics Deadpoolja – szervesen nem illeszkedik a nagy hősök világába, de mégiscsak közülük jött, egy nagyon szórakoztató és tökéletesen öncélú karakter, aki nagyon jól mutat a vásznon, ahonnan folyton kipofázik nekünk. Például elmondja, hogy szakított Jokerrel – nem derül ki, miért -, így most a saját lábára kell állnia, ami azért nehéz, mert ezzel megszűnt a védettsége, és mindenki rá vadászik. Nem is ok nélkül, merthogy Harley Quinn alapjáraton, már elnézést, egy hülye p***a, olyan, mint egy pörgő Insta-modell: rém menő, ha nézed, de iszonyat idegesítő, ha melletted áll a pultnál, már csak azért is, mert simám lenyúlja nem csak a piádat, de a pasidat is, és még pofán is ver. Az a típus, aki vesz egy foltos hiénát, hogy aztán a kádban tartsa, és ettől lángésznek hiszi magát, de most ő a hősnőnk, vele kell beérnünk. És Harley az események sűrűjébe csöppen, amikor egy zsebtolvaj kiscsaj (Elle Jay Basco) pont azt a gyémántot nyúlja le, amire a helyi gengszter, Roman Sionis, művésznevén a Fekete Maszk (Ewan McGregor ) feni a fogát.

Itt lép be a képbe a Sionis után nyomozó Renee Montoya (Rosie Perez), a férfinak sofőrködő, de különben énekes Dinah Lance, alias a Fekete Kanári (Jurnee Smollett-Bell), és előkerül egy titokzatos motoros csaj (Mary Elizabeth Winstead), aki nyílpuskával irtja a rosszarcúakat. Igen, így áll össze a Ragadozó madarak csoport, a Fekete Maszk pedig nyilván pórul jár a legvégén, csakúgy, mint nagyon beteg jobbkeze, Victor Zsasz (Chris Messina, a rosszul írt név alapján nyilván egy magyar gazember), addig viszont sok minden történik. Illetve mondjuk inkább úgy, hogy nagyon látványos dolgok történnek, és ha valami ennyire látványos, akkor szinte mindegy is, hogy mi az, ami konkrétan zajlik. A Harley Quinn-film ugyanis elképesztően jól néz ki, egy szín- és fényorgia, olyan látványvilággal, ami egyszerre idézi meg a képregény gyökereket és a legkommerszebb videoklipeket és reklámokat, persze a hozzáillő zenei kísérettel. Le a kalappal Matthew Libatique operatőr és mindenki más előtt, aki a filmet digitálisan színezte, fényelte, renderelte, satöbbi, mert ebben baromi sok munka volt – és mondtam már, hogy iszonyú jól néz ki?

Egy ilyen körítés pedig jobb sztorit követelne, még akkor is, ha egy képregényfilmhez nem feltétlenül szükséges egy hű, de bonyolult felállás. És egy darabig jól is haladunk előre, bár a látvány mindig előrébb sorolódik, mint a történet, de a nagy finálé hatalmas csalódás, pláne úgy, hogy az addigi akciójelenetek mind remekül voltak megkomponálva, kivitelezve. Lehet, hogy Cathy Yan rendezőnő elfáradt a végére, lehet, hogy ennyi volt Harley Quinn figurájában, de az év minden bizonnyal leghosszabb címét viselő Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) a játékidő legnagyobb részében eszméletlen jó menet. Csak már arra nem emlékszem, hogy itt pontosan miről is van szó azon túl, hogy ezek a csajok nagyon tökösek.

Értékelés: 8/10