A Tenenbaum, a háziátok, az Édes vízi élet, A fantasztikus Róka úr, a Holdfény királyság, A Grand Budapest Hotel és a Kutyák szigete bohókás forgatókönyvíró-rendezőjének világáról az a kiállítás árulta el a legtöbbet, amit pár éve feleségével, Juman Malouf író-képzőművésszel együtt rendezett a bécsi Szépművészeti Múzeumban

Cickánymúmia egy koporsóban és más kincsek

(Spitzmaus Mummy in a Coffin and other Treasures) címmel.

Az egykori reneszánsz Wunderkammerek, csodakamrák mintájára (amikor az általában főúri gyűjtő gyűjteményében egzotikus ritkaságokat sorakoztatott fel ásványoktól, különleges növényektől és állatoktól kezdve értékes iparművészeti munkákon és műszaki csodákon át néprajzi, vallási és történelmi emlékekig, illetve műtárgyakig) az alkotó a kiállítás szellemi atyjaként látszólag válogatás nélkül egymás mellé hányt mindent, ami az eszébe jutott, tizennégy osztrák múzeum nem kevesebb mint 4 millió műkincséből válogatva.

A kulcsszó azonban a látszólag, hiszen az összefüggéseket Anderson(ék) sajátságos, senki másra nem jellemző, tényleg hihetetlenül egyedi látásmódja szolgáltatta. Így kerülhetett egymás mellé

Ugyanez figyelhető meg a művész filmjeiben is, amelyekben úgy pakol egymás mellé heist movie-t és bábfilmet, halálosan komoly szerelmi drámát és kiskamaszokat vagy éppen véres disztópiát és aranyos kutyusokat, hogy a végén működőképes, kerek egész válik belőle. Sőt: annál sokkal több, hiszen a Wes Anderson-filmek egyrészt mindig felhívják a figyelmet valamire, amit magunktól talán sosem vettünk volna észre (olyan hihetetlenül jó megfigyelő a rendező, és annyira törekszik az apró részletek kiemelésére), másrészt elragadóan bájos és örök gyermeki módon ünneplik a másságot, a furaságot, a kisemberek és kívülállók győzelmét a körülmények és a többség felett.

Az életmű egyes korábbi darabjainál is felmerült már, hogy ez az összetettségében is egynemű alkotói módszer mikor vált, válik vagy válik majd önismétléssé, és sokan már az Utazás Dardzsilingbe idején az alkotó kifáradásáról beszéltek (csak utána megrendezte a bravúros A fantasztikus Róka urat és a szerelmet csodaszépen ünneplő Holdfény királyságot); másoknak pedig A Grand Budapest Hotel bemutatásakor esett le a hályog a szemükről a császár meztelenségét illetően.

Sajnos azt kell mondanunk, hogy A Francia Kiadással Anderson immár tényleg és végérvényesen alkotói zsákutcába került.

Úgy tűnik, eddig működött, hogy az önkényesen egymás mellé rakott, össze nem illő elemeket saját zsenije helyezi összefüggésbe, mert itt már csak az önkényt látjuk, a zsenit nem. A rendező munkái eddig is életidegen, csinált, kreált világokat mutattak be, vizuálisan gyönyörűen stilizálva – ezen az úton mégis eljutott az emberi természet nagy igazságaihoz, legyen szó a szerelemről, a családi és baráti kapcsolatokról vagy a társadalmi méltányosságról. Most azonban csak hatalmas, unalmas, semmitmondó és fárasztó blöffnek tűnik az egész.

Pedig A Francia Kiadás alaphelyzete kifejezetten ígéretes, hiszen

Egy meglehetősen átlátszó húzással azonban az alkotó (vélhetően így volt egyszerűbb és így igényelt kevesebb időt, szellemi befektetést és energiát) nem egy egyetlen egységből álló nagyjátékfilmben, hanem négy (a többi sztorira mesterségesen ráaggatott, erőltetett kerettörténettel együtt öt) szkeccsben, azaz egy kisfilmfüzérben fogalmazta meg mondanivalóját. Ennek a megoldásnak köszönhetően azonban egy milliméterrel sem kerülünk közelebb a figurákhoz, nem érdekel a sorsuk, nem mozgatnak meg semmit bennünk, mivel a rendező nem vette a fáradságot, hogy bármit is kifejtsen.

Az általa képviselt irónia és távolságtartás nagyban, hosszú távon (azaz egy nagyjátékfilmnyi cselekmény erejéig) működik, de a jelek szerint kicsiben nem. Ami a nagyjátékfilmjeiben jópofa és eredeti, az itt csak bizarr, idétlen és érdektelen. A Francia Kiadás kerettörténete szerint 1970-ben meghal a Francia Kiadás nevű magazin kiadója, aki ötven éven át vezette szimpatikusan diktatórikus módon újságját, amelynek munkatársai most az utolsó szám különféle sztorijaival búcsúznak tőle. Megelevenedik egy biciklivel „száguldó riporter” víziója a városról, egy saját börtönőr(nőj)ét megörökítő gyilkos képzőművész története, a párizsi diáklázadások ihlette kaland, illetve egy újabb önreflektív játék (film a filmben, pontosabban „sztori a sztoriban”) során „megismerjük” (azaz nem ismerjük meg) egy gyerekrablás izgalmait is.

A néző elé hányt sztorikban az az önnönmagával szembeni nagyvonalúság a legszembetűnőbb, hogy Anderson nem érezte annak az igényét, hogy bármit is kifejtsen, megmagyarázzon: csak bedobja a referenciákat, címszavakat (párizsi diákforradalom, dadaista művész, kapzsi műkereskedő stb.), és elvárja, hogy egyrészt így is értse mindenki, hogy mire gondol, másrészt érezzük is bemondásra azt a hatást, amit el akart érni (a legárulkodóbb talán a diáklázadásos rész, amikor egyetlenegyszer sem hangzik el, hogy mégis miért, mi ellen lázadnak a diákok; de az is nagyon beszédes, hogy azért emlegetik végig fiktív francia városként a nyilvánvalóan párizsi helyszínt, hogy ne kelljen foglalkozni a részletekkel).

Bosszantó ezenkívül az a hozzáállás is, hogy ugyan nem szokatlan módon, hiszen eddig is az volt az alkotó egyik rendezői kézjegye, hogy csupa sztárokból álló szereplőgárdát használ, nem súlyozva kis és nagy szerepek között, de most már

szinte statisztaszerepekre, pár perces megjelenésekre kér fel olyan nagy neveket,

mint Christoph Waltz, Cécile de France, Liev Schreiber, Willem Dafoe, Edward Norton, Saoirse Ronan vagy Elisabeth Moss – és van ebben valami méltatlan (főleg, ha a csúfos végeredményt vesszük). Igen, tudjuk, mi az a cameo, de itt mintha minden színész csak cameózna.

Az egyetlen pozitívum, amit el lehet mondani A Francia Kiadásról, hogy a korábbi Anderson-művekhez hasonlóan vizuálisan igen szellemes, lásd a fekete-fehér és színes képsorok váltakozását, az osztott képmezőket vagy a vicces élőképeket és animációs betéteket – bár mindezek használata is meglehetősen önkényes. Olyannyira, hogy

a korábban említett rendezői önkény ezúttal egyértelműen önkielégítésnek tűnik.

Ezek fényében nincs benne semmi meglepő, hogy a korábbi Anderson-figuráktól eltérően A Francia Kiadás karakterei nem kelnek életre. Az alkotót eddig sem realista látásmódjáért és hiteles ábrázolásmódjáért szerettük, de ezúttal olyan bántóan életidegen minden, amit mutat, hogy hihetetlennek tűnik, hogy filmje alakjait valóban létező figurákról mintázta, és esetenként valós eseményekből indult ki. A jelek szerint Wes Anderson az eltelt évek során ellazult, ellustult, és mára beéri annyival, hogy a lehető legkisebb ellenállás felé mozdul. Ezen a szinten pedig totál érdektelen, amit ábrázol: nem több művészi onanizálásnál.