Tudták, mi Zambia fővárosa, ahol filmünk játszódik? Naná, hogy nem tudták, én sem tudtam, Lusaka a neve, és ott még mindig hisznek a boszorkányságban. És ezt elég bizarr módon teszik.
A címbéli kérdést, mely szerint kecske vagy boszorkány szeretne lenni, valóban felteszik a főszereplő, 9 éves forma kislánynak, Shulának, amikor a boszorkánytáborba kerül. Ami nem olyan menő hely, mintha mondjuk egy amerikai tinifilmben lenne, hanem egy poros tábor a város közelében, ahová menetrend szerint érkeznek a turistabuszok, hogy utasaik lefotózhassák az itt élőket. Többnyire öregasszonyokat, akik hátára egy fehér gyolcsszalag van erősítve, az tartja őket a földön, hogy el ne repüljenek, például embereket enni.
Az árva kislány Shulát egy szomszédja kiáltotta ki boszorkánynak, amikor a jelenlétében véletlenül elejtette a vízhordó edényt, majd az egész falu csatlakozott hozzá. Így került a lány a Mr. Tamba nevű kormányhivatalnok által felügyelt boszorkánytáborba, ahol azért marad mindenki, mert úgy tudják, ha elvágják az őket megláncoló fehér szalagot, akkor kecskévé változnak, és a kecskéket hamar megeszik. Jobb boszorkánynak lenni, mint vacsorának, jogos az érvelés, és a kövér Mr. Tamba, aki odahaza feleségként is „boszorkányt” tart, többnyire a földeken dolgoztatja a rabszolgaként tartott nőket, akik néha kapnak egy kis gint, ami a jelek szerint általános fizetőeszközként szolgál arrafelé,
de egy boszorkány, az más. Vele lehet turnézni, tolvajt leleplezni, esőt csinálni, gyárt avatni vagy éppen csodatojást eladni. A kérdés persze az, hogyan éli meg egy átlagos kislány, hogy hirtelen egyszerre lett mindenható boszorkány, gyűlölt pária – mert vannak, akik így is gondolkodás nélkül agyonvernék -, és egy szélhámosság-sorozat eszköze.
A Zambiában született, de Walesben tanult rendezőnő Rungano Nyoni remek témába nyúlt bele bemutatkozó filmjével, imádják is a különböző fesztiválokon - a Nem vagyok boszorkány, ami a cannes-i fesztivál Directors Fortnight szekciójában debütált, nálunk a Titanic Filmfesztiválon is közönségdíjas lett. Merthogy itt minden van: egy kis mágikus realizmus, jó adag kultúrantropológia, gyerekmese, női sors, társadalmi szatíra, ráadásul mind egyszerre, egyik sem nyomja agyon a másikat. Persze elsőfilmesként követ el hibákat, néha nem készít elő kellőképpen jeleneteket, és van például egy sehová sem vezető, a történetből jócskán kilógó tévés szereplés, de a forgatókönyvet is jegyző Nyoni meglepően magabiztosan kezeli a témát, ami létező jelenséget dolgoz fel, ráadásul, ha jól sejtem, néhány olyan dolgot kihagyva, amit az európai művészfilmes közönség gyomra nem feltétlenül venne be.
A hol maró humorú, hol melankolikus, hol szárazan megfigyelő film azonban nem csak a története és témája miatt működik, hanem egyfajta képeskönyvként is – az afrikai mesék amúgy is régóta népszerűek szerte a világban. Az egyszerre gyönyörű és szomorú kiégett táj, a csontvázszerű fákból álló erdők, a lepusztult nagyváros önmagában is különös hangulatával a kolumbiai operatőr David Gallegos (A kígyó ölelése) nagyszerű munkát végzett. És ehhez jönnek a bizarr boszorkánykellékek, a mindenfelé tekergőző fehér szalagok, az őket tartó hatalmas orsók, a fehér arcfestés és rituális hegek, és egy csomó minden, amit látni kell, hogy elhiggyük, hogy az ilyesmi még mindig létezik a XXI. században.
Értékelés: 8/10
