Egy kis floridai motel a Disneyland szomszédságában a társadalom kirekesztettjei, a sehová sem illők utolsó mentsvára, míg az itt lakó gyerekek csak annyit tudnak: nyári szünet van!
Sean Baker különös jelenség, hiszen fillérekből készített filmjeiben az amerikai társadalom peremén élőkkel foglalkozik, kisstílű szélhámosokkal, transzvesztitákkal, pornószínészekkel, miközben őt magát, ellentétben a többi, hasonló témákkal foglalkozó független filmessel, rögtön felkapta a szakma. Ma már valószínűleg a legnagyobb sztárokkal forgathatna sok pénzből, ahogy azt oly sok frissen felfedezett tehetség teszi, de ő maradt a saját módszerénél, a saját látásmódjánál. Amiért a kalappal előtte. Egy nagy nevet azért mégis hozott magával, Willem Dafoe-t, igaz, nem főszereplőnek, hanem amolyan fontos háttérfigurának, és Dafoe-val képtelenség hibázni.
Dafoe egy lepukkant floridai motel menedzsere, tulajdonképpen mindenese. Tucatnyi ilyen motel van errefelé, ez történetesen lilára van festve, más nem is nagyon különbözteti meg a többitől. Mindegyikben csórók, bizonytalan egzisztenciájú jöttmentek élnek, csonka családok, egy-egy, a közeli Disneylandbe tartó eltévedt turista száll meg itt, és az olyanok, mint Halley (a nagyszerű újonc Bria Vinaite). A csinos, de zabolázatlan természetű fiatal nő kislányával, Moonee-val (az elképesztően természetes Brooklynn Prince) él itt hétről hétre, alkalmi melókból, kisebb stiklikből és néha valami egész másból fizetve a lakbért. Mivel nyári szünet van, Moonee a környéken lóg a barátaival. Idegenektől tarhálnak pénzt fagyira, lakatlan házakba lógnak be, és ha rájuk szólnak, bemutatnak és visszabeszélnek. Aztán pár csínynek komoly következményei lesznek.
Sean Baker nem akar nekünk papolni a társadalmi igazságtalanságokról. Ezeknek az embereknek a jelentős része tehet arról, hogy hová került, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy aki lejtőre került, annak nincs miben megkapaszkodnia. Itt tulajdonképpen szinte lényegtelen is, hogy a gyerekek milyen balesetet okoznak, mert Halley és Moonee sorsa már akkor meg van pecsételve, amikor meglátjuk őket, és ettől válik minden egyes jelenet, a legönfeledtebb pillanatok is olyan értékessé. És Bakernek van szeme és tehetsége ehhez, gyönyörűen kapja el a leghétköznapibb pillanatokat is – igaz, ez a közeg azért nem teljesen hétköznapi. Különc figurák járnak ki és be a motelbe, ahol a Dafoe által játszott Bobby felügyel a rendre, miközben ő maga is legfeljebb annyival áll a többiek felett, hogy legalább fix állása és biztos keresete van.
És ez a karakter tartja össze a szándékosan epizodisztikus, az elkerülhetetlen végkifejlet mégis tántoríthatatlanul haladó történetet. Bobby mindent tud, mindent lát, ha kell segít, ha kell, elzavarja az öreg pedofilt a gyerekek közeléből, és elnézi a kisebb balhékat. Ha ennél is jobb lenne, az már szirupos és közhelyes lenne, de nem egy szentről beszélünk, ahogy itt senki sem az. Legfeljebb a gyerekek azok, akik felett senki sem ítélkezhet, mert ők gyerekek, akárhogy is rosszalkodnak. És persze tudjuk, szüleik idővel őket is magukkal rántják majd, megismétlik az ő hibáikat és bűneiket, de addig még nyári szünet van Floridában. Nekik még egész közeli a boldogság, és néha sikerül nagy nehezen, ha csak rövid időre is, belógniuk Disneylandbe, a nagy Mickey egeres giccsparádé kellős közepébe, elégedett, jómódú emberek közé. A Floridai álom is az idei Oscar-esélyesek közé tartozik, bár nem feltétlenül fogadnék rá, de nagyon örülnék, ha díjat kapna.
Értékelés: 8/10
