Nem kell ahhoz vicsorgó, félig elrohadt élőhalottá válni ahhoz, hogy zombik legyünk, elég a teljes fegyelmezettség és egy jól működő terv a világ feletti hatalom átvételére.
Jack Finney A testrablók támadása című ponyvaregénye a hidegháború kellős közepén, 1955-ben jelent meg, és egy évre rá elkészült belőle az azóta is klasszikusnak számító első filmes feldolgozás, amit egy sor másik követett az évtizedek során. Az idő és a politikai helyzet változásával nyilván ezek a feldolgozások már egy kicsit másról szóltak, de az alap megmarad: mi van, ha egy titokzatos erő átveszi az irányítást az egész társadalom felett, és azon kevesek, akik felismerik a veszélyt, képtelenek bármit is tenni ez ellen? A 2007-es Invázióban ugyan vannak oroszok, de nem ők jelentik az elsődleges veszélyforrást.
Baleset éri a Patriot űrsiklót, maradványai szétszóródnak az Egyesült Államok területén. A hatóságok látszólag uralják a helyzetet, de hírek kapnak szárnyra arról, hogy a roncsok között idegen anyagot találtak. Carol Bennet pszichiáter környezetében különös események történnek, de az orvosnő csak később kapcsolja össze mindezeket az űrsikló balesetével. Rájön, hogy éppen azok az emberek terjesztik a ragályt, akiknek az állítólagos influenzajárvány elleni oltásokat kell beadniuk. Az ismeretlen eredetű spóra megtámadja az ember DNS-ét, és a fertőzött fokozatosan akaratlan, lélektelen robottá alakul. A doktornő és egyik kollégája felfedezik, hogy a fertőzötteket a REM-alvásszakaszkor kibocsátott hormonok fordítják ki emberi mivoltukból. Ahogy a vírus terjed, egyre kevesebb megbízható ember marad – főleg az, aki kibírja ébren. Az álmossággal küszködve, Carol a saját fiát kutatja, aki immunis a fertőzésre, és talán a választ jelenti az invázió megfékezésére.
Nicole Kidmant mintha kifejezetten az ilyen, természetfeletti veszélyt jelentő filmekre teremtette volna a Jóisten. Ahogy ő egyszerre képes rettegni, dühös és elszánt lenni, azt más nem tudja, és most is tökéletesen hozza mindezt. Tanítani kéne csak a szemmozgását, a szája rebegését, mert zseniális, és gyakorlatilag egyedül elveszi a hátán a filmet. A partnerét és kollégáját játszó Daniel Craig ekkor ugyanis még nem számított akkora sztárnak, hogy ő legyen a történet másik pillére – ő egész konkrétan a forgatás alatt tudta meg, hogy rá osztották James Bond szerepét, abba is kellett hagynia a munkát, hogy Londonba utazhasson aláírni a szerződését. Persze más gondok is voltak a forgatással.
A rendező, Oliver Hirschbiegel, aki A bukás - Hitler utolsó napjai (2004) hatalmas sikere után a régi bevált gyakorlat szerint azonnal hollywoodi ajánlatokat kapott, a jelek szerint túlságosan is saját elképzelései szerint dolgozott. Ami lehet, hogy nagyszerű filmet eredményezett, de a Warner Bros. felülbírálta a kész produkciót, így a Wachowski fivérek, akik ma már nővérek, bizonyos jeleneteket teljesen átírtak, James McTeigue rendező vezényletével pedig utófelvételek készültek több millió dollárért, hogy csak azért is a stúdiónak legyen igaza. Sosem tudjuk meg, milyen volt az eredeti verzió, nyilván eredetibb, fordulatosabb, de emiatt se búslakodjunk.
