Bemutatták Cannes-ban az ötödik, és nagy valószínűséggel az utolsó Indiana Jones-filmet. A 2300 férőhelyes Lumiere-terem kétszer is megtelt, Harrison Ford álló ovációt és tiszteletbeli Arany Pálmát-kapott, a közönség pedig lelkesen megtapsolta még a főcímet is.

A franchise 5. felvonása is a rajongóknak készült, ami persze nem olyan meglepő fejlemény. A klasszikusok felmelegítésekor íratlan szabály, hogy vissza kell hozni az eredeti kultikus karaktereit, zenei motívumait és helyszíneit, pláne akkor, ha az eredeti alkotók végzik az újrahasznosítást (lásd az új Rocky-filmeket vagy a Szellemirtók – Az örökséget). Az Indiana Jones és a sors tárcsája ebből a szempontból akár kakukktojás is lehetett volna, a sorozat történetében először ugyanis sem Spielberg, sem Lucas nem vett részt a rendezésben, illetve a forgatókönyv megírásában.

Helyettük az a James Mangold ült bele a rendezői székbe, aki egyrészt otthon van az akció-kalandban (lásd: Börtönvonat Yumába, Kéjjel-nappal), másrészt azt is el lehetett róla hinni, hogy valóban képes felfrissíteni a franchise-t, vagy legalább csavarni rajta egy kicsit. A 2017-es Logan – Farkassal pontosan ezt tette, elképzelte, milyen lenne egy megöregedett, megfáradt szuperhős, aki azért megmutatja még egyszer utoljára, hogy ott van még benne a dög.

Harrison Ford már a 2008-as Indiana Jones és a kristálykoponya királysága idején is 66 éves volt, de a kora akkor még nem kapott különösebb szerepet a történetben, leszámítva, hogy lett egy felnőtt fia Shia LaBeouf figurájának személyében. Most, hogy a színész már 80-nál jár, és a karakter sem sokkal fiatalabb, nem lett volna a legszerencsésebb úgy tenni, mintha a régészprofesszor még mindig olyan hévvel pattogtatná az ostort, mint a második világháború idején. Mangold pedig előzetesen jelezte is, hogy nem akarja szőnyeg alá söpörni a témát, ami persze nem jelentette azt, hogy kalandfilm helyett inkább egy depresszív szociodrámában gondolkodna.

A sors tárcsája ehhez képest úgy indul, mintha még mindig Az elveszett frigyláda fosztogatóinak az idejében járnánk, és Indy is ugyanolyan vagányan szívatja a nácikat – ami nem meglepő, mert egy 1939-ben játszódó flashbackkel nyitunk. Az ereje teljében lévő prof. a gonosz Jürgen Voller (Mads Mikkelsen) orra elől megkaparintja az aktuális MacGuffint, azaz Arkhimédész rejtélyes tárcsáját (pontosabban annak az egyik felét), a Toby Jones által alakított Basil Shaw segítségével. A nyitó szekvencia egyértelműen arra hívatott, hogy az első két epizód stílusát és hangulatát megidézve a nosztalgia hullámain elringassa a rajongókat, és működik is a mesterterv, köszönhetően annak, hogy a digitálisan megfiatalított Ford fizimiskája sokkal hitelesebb, mint a hasonló korábbi próbálkozások – és tanulva Az ír kárán, ezúttal nem egy szenior színésznek kell önmaga fiatal verziójaként akcióznia, hanem egy testdublőr helyettesíti.

A prológus után jön az, amiért elvileg Mangoldot szerződtették. 1969-be ugrunk, láthatjuk az öreg Indyt, ahogy egy New York-i szoba-konyhában próbálna pihenni, ha nem üvöltetnék a hippi szomszédjai a beatzenét, úgyhogy

miután tölt egy kis piát a reggeli kávéjába, igazi kisnyugdíjas módjára átkopog, hogy rendre intse a fiatalokat.

Később kiderül az is, hogy A kristálykoponya királysága végén a happy end nem sokáig tartott - hősünk egyedül él, miután Marion beadta a válási papírokat, és már az egyetemi katedra sem szerez neki sok örömöt, pláne, hogy hamarosan nyugdíjba vonul. Ekkor bukkan fel a múltból a régi bajtárs, Basil Shaw lánya, Helena (Phoebe Waller-Bridge), Indy keresztlánya, hogy rávegye őt a tárcsa másik felének a felkutatására. Mielőtt a prof. nemet mondhatna, megérkeznek a náci Voller csatlósai, és kezdődik újra a menekülés. Hiába New York a helyszín, ez a rész is még a klasszikus Indy-kalandokat idézi, arra az epizódra például, amikor Jones lóra pattanva átvágtat egy metróalagútban, még Spielberg is büszke lehetne.

A folytatás sajnos jóval kevésbé fantáziadús. Indy és Helena párosa, kiegészülve a nő kamasz segítőjével, Teddyvel – aki az egzotikus gyerekszereplő kvótáját tölti be A végzet temploma Picúrja után szabadon – körbeutazzák a glóbuszt Marokkótól Szicílián át Görögországig, nyomukban a NASA-nak is dolgozó Vollerrel és a henchmanjeivel. Papíron ez nem hangzik rosszul, a gyakorlatban viszont fájóan ötlettelenek és közhelyesek ezek az epizódok. A menetrend gyakorlatilag mindig ugyanaz: Helenáék megtalálnak egy tárgyat, megérkeznek Voller emberei, elveszik tőlük a tárgyat / túszul ejtik valamelyiküket, Indyék visszaszerzik a tárgyat / kimentik a túszt, és jöhet a következő helyszín ugyanezzel a koreográfiával. Hiába tolja fullba Mads Mikkelsen a nácit, a mindig kiváló Boyd Holbrook pedig a szadista állatot, a hiányzó feszültséget ők sem tudják pótolni, ahogy Phoebe Waller-Bridge nem túl meggyőző sidekickje sem. Amikor pedig kezdene valóban izgalmas irányokba elindulni a film a fantasztikum beemelésével, véget is ér a történet.

Az „öreg Indy”-koncepció meg közben szép csendben elsikkad az ígéretes felütés után. A prof. úgy néz ki, mint egy átlagosnál jobban karban tartott 80 éves (eddig rendben), de amint akcióba kell lépni, megint tövig nyomja a gázt, fut, mászik, balegyeneseket osztogat, lubickol a víz alatt és a levegőben is, mintha az elmúlt tíz évben a tanítás mellett hobbiból Ironman-versenyeken edzette volna magát. A mozgása persze lassabb, többet is morgolódik, mint régen, de a történet működhetne egy negyven évvel fiatalabb főszereplővel. És ha negyven éve került volna moziba ez a film, akkor még izgalmas és újszerű is lehetne.

A klasszikus franchise-ok fekete öves rajongói gyakran panaszkodnak arra, hogy régi kedvenceik folytatásakor vagy rebootjakor túlságosan sokat variálnak az alapkoncepción (lásd Az utolsó Jediket kísérő össznépi felhördülést), ahelyett, hogy szimplán „csak” maradnának annál, ami annak idején működött. A sors tárcsája pont ilyen felmelegítési kísérlet, van benne sírrablós szekvencia, ostorcsattogtatás, kígyófóbiás utalgatások, és szívmelengető vendégszereplések a jó öreg Sallah-tól (John Rhys-Davies) Marionig. A nosztalgikus húrok pengetése persze önmagában nem főben járó bűn egy blockbuster esetében, de Mangoldék mindezt olyan bátortalanul csinálják, hogy

a végeredmény örömzenélés helyett csak egy andalító liftzene.