Charlie Chaplin egyik legfontosabb filmje egyben egyik legkülönösebb munkája, bár nem ő volt az első, aki megénekelte a kisember és a nagy gép harcát. A Modern idők digitálisan felújítva újra a mozikban.
A dolog úgy kezdődött, hogy Charlie Chaplinnek bemutatták Mahatma Gandhit, és a két nagy koponya hosszasan elbeszélgetett, komoly témákat is érintve. Amikor Amerikára és úgy általában a modern időkre terelődött a szó, Gandhi azt mondta, a gépek elveszik az emberek munkáját és a profit kedvéért nyomorba taszítják őket. Chaplin elismerte, hogy a gépek valóban felválthatják az embereket, de a tudományos fejlődés előnyeit ecsetelte, ám a beszélgetés később sem hagyta nyugodni, és egyre inkább arra jutott, hogy az elgépiesedés sokkal több hátránnyal jár, mint előnnyel. Így született a nagy nevettető egyik legjobb, mégis legkomorabb filmje, a Modern idők.
Kevesen tudják, de Chaplin elképesztő energiát és munkát fektetett minden munkájába, és itt is komoly előtanulmányokat végzett. Végigjárta például a Ford autógyár minden gépsorát, hihetetlen díszleteket építtetett, minden jelenetet gondosan eltervezett – van, amit ma már aligha engednének biztonsági okokból -, a forgatás pedig 324 napig tartott. Azt már ő is tudta, hogy ez lesz egyik legfontosabb filmje, már csak azért is, mert ez volt az első saját hangosfilmje, és a sokan Modern időket tartják „az utolsó nagy némafilm-komédiának". Ebben ugyebár rejlik némi ellentmondás: hallunk beszédet, de ezek mind gépekből jönnek, Chaplin is megszólal, de nem beszél értelmesen, csak egy érthetetlen, halandzsából álló dalt énekel el.
Itt ugyanis a gépeké a főszerep, az ember az ő áldozatuk. Charlie, vagyis a Csavargó bekerül a modernkori pokolba, azaz egy gyárba. A futószalagnál végzett monoton munka miatt az őrültek házába kerül. Felépülése után véletlenül belekerül egy utcai zavargásba, emiatt börtönbe zárják. Szabadulása után megismerkedik egy árva lánnyal, aki ennivalót lop, Charlie pedig nem tud fizetni az étteremben, emiatt mindketten újra börtönbe kerülnek. A film társadalomkritikai hangja egyértelmű, de sokféleképpen magyarázható volt. A náci Németországban betiltották – pedig Chaplin ekkor még nem haragította magára Hitlert a Diktátorral.
A háború után a rendezőt aztán a hírhedt Amerika Ellenes Tevékenységet Vizsgáló bizottság citálta maga elé, mondván ez színtiszta kommunista propaganda. Chaplin azzal védekezett, hogy valós állapotokat festett le komikusan eltúlozva, és végül megúszta az esetet, bár egy vörösnek tűnő zászló valóban előkerül egy tömegjelenetben, de fekete-fehér filmről van szó, szóval az akármilyen szín is lehetett. Az 1936-ban bemutatott filmet most digitálisan felújítva, sok évtizednyi kihagyás után újra moziban nézhetjük meg, és ez bizony filmtörténeti jelentőségű esemény!
