Aki Kaurismaki újfent bebizonyítja, hogy rutinból is képes egy ezerszer körbejárt témáról izgalmas filmet készíteni, ráadásul egy pont nagyon is aktuális témában.
Hogy manapság mindenki menekültfilmet készít? Hát kérem szépen, nyilván azért van ez, mert ez egy égetően aktuális téma Európa jelentős részében – nálunk éppen nem, pedig hivatalosan válságállapot van, de erről a film is ejt majd pár szót. Lehet persze szerelmesfilmet csinálni vagy autós üldözőset, de akad, akinek pont erről van mondanivalója, Aki Kaurismäki életműve pedig eleve a kallódó, gyökértelen emberekről, a helyüket nem találókról szól, így neki speciel ez tényleg kézre áll. Az ő kopott hősei keveset beszélnek, sosem mosolyognak, így szinte mindegy, hogy egy nyelvet beszélnek vagy sem.
A szír Khaled főleg angolul beszél, az övéivel persze angolul, de alig marad valakije – leszámítva a sorstársakat a menekülttáborban. Ahová úgy érkezik, mint kiderül, szinte véletlenül, hogy egy szénszállító hajón húzta meg magát, majd a szénport lemosva besétált a rendőrségre, és menedékjogot kért. Mivel szülővárosa, Aleppo jelenleg is a legvéresebb harcok helyszíne, családja nagy részét pedig elveszítette a bombázásokban, joggal reméli, hogy meg is kapja a szükséges papírokat, és akkor könnyebben találhatja meg a magyar határon kitört zűrzavarban elveszített húgát. Kapunk is erről egy érzékletes leírást, amit nem túl jó hallgatni. Mármint, hogy bánnak a mi határunkon a menekültekkel.
Wikström finnül beszél, filmünk elején egy boldogtalan házasságból és egy megunt munkából sétál ki - férfiingekkel házaló utazó ügynök volt. Ő is új életet akar, de ez a saját döntése, nem kergették el sehonnan, és miután nagyobb összeget nyer pókeren, vesz egy éttermet, hogy a vendéglátásban próbáljon szerencsét. Ők ketten természetesen találkozni fognak, hülyén is nézne ki, ha a két szál sosem találkozna, és nyilván az étteremben találkoznak, ami a furcsa személyzettel, különös vendégeivel néha olyan, mint egy régi Gálvölgyi show. És ez Kaurismaki jellegzetes világa, ami csuklóból vázol fel füstös szobabelsőket, műbőr bútorokat, lepusztult zenekarokat és az odakint parkoló negyven-ötven éves vintage autókat. És persze hátranyalt hajú férfiakat és szürke nőket, akikre ritkán mosolyog rá a szerencse, de ha mégis, azt is rezzenéstelen arccal veszik tudomásul.
Kaurismaki az egyik leghumanistább kortárs rendező, talán pont azért, mert csúnyának és esetlennek fogadja el hőseit, és nem is akarja megszépíteni őket, pláne nem neveti ki vagy mosolyogja meg őket. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs meg a maga fanyar, kesernyés humora, ami jelen esetben sokszor fekete humorba fordul át, mert ha nincs humor, akkor ez az egész - valójában rém egyszerű - történet szerencsétlen menekültestül, új életet kereső finnestül az érdektelenségbe fullad. Humor nélkül az együttérzésből is csak sajnálkozás marad, az meg mire jó, és ahogy az a rendezőnél oly gyakori, sokszor a humor ágyaz meg a tragédiának is. Bár gyakran érződik, hogy A remény másik oldala egyfajta ujjgyakorlat, és hogy a rendező nekifutás nélkül, különösebb erőlködés vagy rákészülés nélkül hozta össze jól ismert, de nehezen megunható kliséiből. Az ő kliséi azért elég jó klisék…
Értékelés: 7/10
