Lakatos Róbert semmi mást nem akart, csak kuvasz kutyájának menyasszonyt szerezni, és talán maga sem számított rá, hogy mennyi akadályba ütközik. A Ki kutyája vagyok én? ironikus körkép arról, milyen kisebbségi kutyának lenni.
Íme a nagy paradoxon! Ahhoz, hogy egy olyan, ridegen tartott kutyafajtát, mint a kuvasz, megmentsenek, tudatos tenyésztésre van szükség, a „természetes környezetükből” kiemelt, a karakterüket meghatározó munkavégzéstől megfosztott állomány viszont a legjobb szándék ellenére sem hozza ugyanazokat a fajtajellemzőket. Szerencsére a Ki kutyája vagyok én? című szatirikus dokumentumfilm esetében nem a fajta megmaradása a tét, hanem az, hogy egy Talpas nevű magányos, öregecske kan menyasszonyhoz jut-e vagy sem, amiből nagyon sok fontos kérdés adódik.
Lakatos Róbert (Bahrtalo! Jó szerencsét!), a film rendezője, aki kisebbségi magyarként él Erdélyben, az öregecske, de fajtatiszta magyar kuvasz kutyája, Talpas számára szeretne tökéletes menyasszonyt találni. Csakhogy! Mint kiderül, az erdélyi kuvaszállomány gyengécske, belterjes, amit ugyan fel lehetne javítani magyarországi példányokkal, csakhogy ezt nehezíti a magyar törzskönyvezési gyakorlat – ami azért ironikus, mert a belterjes magyar állományt az 50-es években erdélyi vérfrissítéssel hozták egyenesbe. Az is kiderül, hogy a hasonló célokra tartott, hasonló küllemű román juhászkutyák genetikailag magasabb minőséget képviselnek, még a magyarok közül is sokan inkább őket választják munkakutyaként, Lakatos viszont habozik. Nem feltétlen akar román kutyát, de eljátszik a gondolattal, hogy román nőstények bevonásával megpróbálkozik egy új, erdélyi kevert fajta, a "gyimesi kalibakutya" kitenyésztésével.
Innentől lehet tudni, hogy semmit sem szabad komolyan venni, amit Lakatos állít
– még azt sem, amit kérdez.
Lakatos, aki kicsit olyan, mint egy óriáscsecsemő, és rendületlenül megy a válaszok után, és ha elakad valahol, akkor mindig új kérdésekkel és új ötletekkel rukkol elő, merthogy az akadályok jönnek csőstül. Talpasnak például nem csak a spermáival akadnak gondok, hanem a párzási rutinjával is, a privát tenyésztési programra kiválasztott kutyák valahogy mindig csalódást okoznak, de az sem segít, hogy a román törvények szerint minden törzskönyv nélküli kutyát ivartalanítani kell. Lakatos, aki nem csak kutyáját szeretné megörvendeztetni, hanem ezzel idős szüleit is – akik jó képet vágnak a dologhoz, bár jobban örülnének egy unokának -, végül önmagán is végeztet egy genetikai tesztet, meglepő eredménnyel.
A Ki kutyája vagyok én? zavarba ejtő, egyszerre kísérleti és provokatív darab, amely van olyan szemtelen, hogy hangyából csinál elefántot - alapvetően tök magánügy, a kutyád párzik-e vagy sem -, de Lakatos egy pszeudo-nemzetpolitikai ügyet csinál a dologból. Ami ugyebár kényes téma abban a magyar valóságban, ahol a „nemzeti” jelző odabiggyesztésével pályázatokat lehet nyerni, ahol a magyarkodásból pompásan meg lehet élni, és ahol persze Erdély úgy játszik kiemelt helyet a közbeszédben, hogy sokat különben nem tudunk róla, és nem is foglalkozunk vele.
Lakatos nem ül fel a magyarkodó vonatra,
de paródiát sem akar belőle csinálni. Apró fricskákat megenged ugyan magának – ezeket a "nemzethy" fricskákat a vidáman feliratozott filmben a kutyák szájába adja -, inkább a saját dilije, az amatőr szintű kutyatenyésztés érdekli, amihez a nemzetpolitikai szólamok inkább pikáns hátteret adnak. Lakatos tudja jól, milyen a külhoni magyarok helyzete, tudja, hogyan állnak ehhez az anyaországban, nyilván nincsenek is illúziói a dologgal kapcsolatban - marad hát a Talpas kutya.
És ott vannak persze a kutyák is, a kuvaszok, a kárpáti, bukovinai, corb és mioritic pásztorkutyák, nagytestű, jó kiállású, kőkemény állatok, amiket munka közben láthatunk. Ha ilyen idézőjelbe tett, néha szarkasztikus szövegkörnyezetben is, de jó egy kicsit belekóstolni az ebtenyésztés világába, aminek itt egyébként még így is a jobbik arcát látjuk.
Értékelés: 7/10
