Csapdába esni a saját esztétikánkba

Ahogy azt a 2021 őszén bemutatott A Francia Kiadás-kritikánkban is megírtuk: Wes Anderson-rajongó legyen a talpán, aki még egyszer sem érezte úgy a direktor közel harminc éve, immár tizenegy nagyjátékfilm elkészítése óta tartó pályája során, hogy a mester nemhogy az önismétlés bűnébe esett, hanem egyenesen alkotói zsákutcába került; és ami addig jópofa rendezői önkénynek tűnt (a random egymás mellé dobált apró részletek, a túlhajtott vizuális esztétika, a kompozíció fétise, a furaság ünneplése stb.), most már sokkal inkább még csak nem is túl lelkes, hanem kifejezetten lusta önkielégítés.

Ennyire akadtunk ki A Francia Kiadáson

Őrült beszéd, és nincs benne rendszer

Megnéztük Wes Anderson legújabb agymenését, A Francia Kiadás című filmet, és most lett elegünk a jópofa, fura rendező eddig szeretetre méltó, de mostanra végképp lelepleződött öncélú modorosságából.

Tovább

Egyesek már az Utazás Dardzsilingbe idején, mások A Grand Budapest Hotel bemutatásakor gondolták úgy, hogy a király meztelen – mi a már említett A Francia Kiadás megtekintése után sokalltunk be totálisan Andersontól, hiába imádtuk addig kérlelhetetlenül Holdfény Királyság, A fantasztikus Róka úr vagy épp az Édes vízi élet című műveit. Ilyen szemüveggel kifejezetten találó kritikának tűnnek azok a felhasználói TikTok-videók és a mesterséges intelligencia által generált álelőzetesek, amelyek a rendező életművének darabjait imitálják.

De vizsgáljuk meg közelebbről is a kérdést!

Pasztellre hangolva

Ha megpróbáljuk rekonstruálni az eseményeket, arra jutunk, hogy az Anderson-mémek idén áprilisban kezdtek elharapózni, egy Ava Williams (avawillyums) nevű felhasználónak köszönhetően, aki kirakott a TikTokra egy videót egy vonatútról, amiben mindent középre komponált, időnként morcos arccal belenézett egyenesen a kamerába, és alávágta A Francia Kiadás egyik betétdalát. A rajongói videók és az egy-egy alkotó stílusát utánzó különféle vicces fiktív előzetesek műfaja természetesen már korábban is létezett, de Williams filmecskéje egyenesen rászabadította a világra a Wes Anderson-paródiák (vagy hommage-ok?) hadát.

A szóban forgó videók készítői minden bizonnyal nagyon büszkék magukra (főleg, hogy Williams trendindító darabja ma már több tízmilliós megtekintésnél, 2,3 millió lájknál, több mint 8500 hozzászólásnál és nagyjából 35 ezer 400 megosztásnál jár), hogy így megragadták a lényeget, de munkáik igazából csak arról árulkodnak, mennyire nincs mögöttük semmi. Alant látható egy válogatás, amelyben rengeteg ilyen kis szösszenetet megnézhetünk, és ami közös bennük, hogy

és (azok legalábbis, akik színészkedni is megpróbálnak) életunt fejet vágnak – és közben egyáltalán nem szellemesek.

Amit ugyanis ezek a felhasználók a jelek szerint nem értenek, az az, hogy Wes Andersonnál ez csupán a stílus, a tartalomhoz járó forma, amivel művészként valamit ki akar fejezni. A TikTok-videósok viszont pontosan annyit fejeznek ki a produktumaikkal, mint amikor a lefényképezett reggelijüket rakják ki megdizájnolva az Instagramra. Tény, hogy mára Andersonnak annyira berögzültek a stiláris megoldásai, hogy már egy program is tudna rendezni egy WA-filmet (és tud is, lásd az M.I. generálta kamutrailereket), de ezzel együtt ezek a videók kifejezetten félrevezetőek, hiszen a direktor világa nem erről szól. És hiába tűnik formalistának, nála azért mindig van tartalom a forma mögött (vagy legalábbis törekszik rá).

A – legyünk jóindulatúak – rajongói (még nagyobb jóindulattal) kisfilmek után nagyjából májusban beindultak a mémgyárak is, azaz megszülettek a különféle csoportok, youtuberek (például a Curious Refuge) által a mesterséges intelligencia segítségével generált, Wes Anderson világát idéző álelőzetesek, amelyek közt voltak közepesen (a Csillagok háborúja Anderson-féle verzióját bemutató kisfilm), jobban (A Gyűrűk Ura, ahogy WA rendezné) és rosszabbul sikerültek (például a Harry Potter-es). De hiába tűnik már önmagában az nagyon viccesnek, hogy tréfás kedvű ismeretlenek összeházasítják a Szomszédok és Anderson univerzumát,

mindez még a tiktokozók munkáinál is ékesebben példázza, hogy milyen az, amikor valaminek elvész a lelke, és csak a külső máz marad.

Mémmé redukált karrier

„A felszínen ezek a felhasználói paródiavideók bájos, sőt esetenként kifejezetten odaadó tisztelgésnek tűnnek a rendező kézjegyei előtt, hiszen megvannak bennük a festőien megkomponált belsők, a rendkívül stilizált ruhák, a kiszámított előadásmód. (…) Ugyanakkor annak ellenére hogy a trend egyszerre szórakoztató és minden bizonnyal jó szándékú,

rendkívül elkeserítő azt látni, hogy az amerikai filmművészet egyik legbátrabb és legélesebb szemű alkotóját egyetlen színpalettára redukálják”

– fogalmazza meg fenntartásait a jelenséggel kapcsolatban a Daily Beast szerzője,
Barry Levitt, akinek a fanyalgását a miénktől eltérően még csak nem is lehet boomer kekeckedésnek bélyegezni, mivel csak harmincéves.

Levittnek pedig – a fentieket illetően legalábbis – minden szava arany. Hiszen van abban valami végtelenül cinikus, hogy egy egész generáció szerint (amelynek a tagjai még annyi idősek sincsenek, ahány éve Wes Anderson pályája tart) az alkotó egész világa kimerül annyiban, hogy mechanikusan egymásra/egymás után illeszti a már felsorolt elemeket. Mert lehet, hogy a direktor mániákusan ügyel az apró részletekre, és gondosan elrendez minden egyes mütyürt a háttérben – akárcsak 2018/19-es bécsi, Cickánymúmia egy koporsóban és más kincsek című, feleségével közös kiállításán, ami talán még filmjeinél is jobban foglalta össze az andersoni univerzum lényegét – de ennél azért többről van szó.

A felszínes szemlélőnek talán úgy tűnik, de az alkotónál nem a kiállítás aktusa a lényeg, hanem az, amit megmutat: ahogy az egymásra és egymás mellé halmozott dolgokból összeállnak az érzelmek, a gondolatok és az egyértelműn továbblépő plusz jelentéstartalmak. Legyen szó az emberi természet nagy igazságairól, a szerelemről, a családi és baráti kapcsolatokról vagy a társadalmi méltányosságról, Anderson mindig úgy tudja megmutatni, amit akar, hogy az kap valami plusz csavart. Azzal, hogy bábfilmmel keresztezi a heist movie-t, kiskamaszokat ábrázol halálosan szerelembe esve vagy épp édes kutyusokkal adat elő véres disztópiát,

mindig valamilyen új, egyedül rá jellemző nézőpontot ad ezeknek az örök témáknak.

Asteroid City: bizonyíték vagy cáfolat?

Meglepőnek tűnhet, de ezzel még mindig nem szidtuk eleget a Wes Anderson-mémeket gyártókat, hiszen a kis TikTok-vitézeknek még az időzítésük sem sikerült túl jól. Az alkotói zsákutcának bizonyuló A Francia Kiadás után ugyanis Anderson idén júniusban jelentkezett új, Asteroid City című munkájával, ami határozottan megújulást jelent az életmű korábbi, szép lassan egysíkúvá váló darabjaihoz képest. Látszatra ugyan a direktor most is a kötelezőt hozza, sőt meg is fejeli

– de ha jobban megnézzük, az alkotó nem csak saját maga nagyobb, hosszabb és vágatlan verzióját tárta elénk.

A rendező ezúttal az inváziós sci-fi műfaját keresztezi a romantikus drámával, ahogy megmutatja, hogy talál talán egymásra a néptelen sivatagi kisvárosba gyerekeivel/lányával egy ifjú tudósokat kitüntető eseményre érkező férfi és nő, miközben az atomrobbantások helyszínéül szolgáló Asteroid Citybe egy csomó countryzenészen és egy egész osztálynyi gyereken kívül egyebek mellett minden idők legbájosabb űrlénye is ellátogat.

Kissé leegyszerűsítve a dolgokat: a szemünk előtt pasztellszínekben felvonuló aktuális kompánia tagjainak meséje a kommunikációképtelenségről és a magányról szól –

soha korábban nem volt még ilyen kifejező Andersonnál a széles vászon,

hiszen mindennél plasztikusabban mutatja meg, hogy még azok között is milyen hatalmas a távolság, akik a legközelebb kerülnek egymáshoz.

És ez még csak a film egyik rétege, hiszen a pasztellra hangolt mese szó szerint is mese: a fekete-fehérben előadott kerettörténet szerint egy ötvenes évekbeli, alkotói válságba került drámaíró próbálja éppen megírni, egy szerelmi bánattal küzdő színházi direktor próbálja megrendezni, egy csapat, a sztanyiszlavszkiji módszerrel ismerkedő színész próbálja eljátszani és egy bajszos Bryan Cranston bőrébe bújt konferanszié próbálja az egészet a nézőkkel megértetni.

Az Asteroid City tehát a fent jellemzett (kis túlzással) egzisztencialista dráma mellett még önreflektív és meglehetősen bonyolult módon az alkotásról magáról is megfogalmaz érvényes gondolatokat

Anderson és bűntársai

10 rendező, akinek nagyon bekattant valami

A lábfétistől a katolikus bűntudaton át a kukkolásig terjed a skála.

Tovább

Ahogy arról ebben a korábbi hírünkben beszámoltunk, Wes Anderson sosem nézi meg azokat a Wes Anderson-mémeket, amiket az ismerősei elküldenek neki, mivel nem akarja látni, ahogy valaki más elképzeli, hogy milyen is ő – mert a végén még tényleg olyanná válna. Magától természetesen sosem tiktokozik, a neki címzett videókat pedig azonnal törli. Ami teljesen érthető is.

Nekünk talán tetszene, ha az egész életünket és több évtizednyi munkánkat minden intellektuális erőfeszítés nélkül odab*sznák egy egyperces videóba?

Nyitókép forrása: YouTube / Curious Refuge.