Hiába van ott főhősnőként Juliette Binoche, és hiába adott háttérként a 60-as évek lázadó korszaka, ez a vígjáték pont olyan udvarias és visszafogott, mint az az idejét múlt lánynevelde, ahol játszódik.
Jó lehet a francia filmeseknek, legalábbis innen, Kelet-Európából nézve, ahol még a jól ismert, befutott filmeseknek is ezerszer kell pályázniuk, ezer kompromisszumot kell megkötniük, hogy aztán nagy nehezen filmjük gyorsan elhaljon a hazai forgalmazásban – kivéve persze azokat, akik remek kapcsolatot ápolnak a mindenkori döntéshozókkal. Ezzel szemben a franciák százszámra gyártják filmjeiket mindenféle, szinte tetszőleges témában, amik közül rengeteg kerül nemzetközi forgalmazásba, különösen akkor, ha egy-egy nagyobb sztár is szerepel bennük. Olyasvalaki, mint Juliette Binoche, és ha ő ott van egy filmben, akkor sokak szerint már mindegy is, hogy a történet miről szól.
A Hogyan legyél jó feleség? esetében szinte mindegy is, miről szól a történet, és nem csak azért, mert Juliette Binoche a főszereplője, hanem azért is, mert maguk a készítők sem különösebben törődtek azzal, mit is raknak le az asztalra. Merthogy azt sem tudni, mi az ördögöt is nézünk éppen. Vígjátékot? Politikai áthallású szatírát? Netán musicalt? Szerelmi történetet? Tinifilmet? A veterán rendező, Martin Provost (Violette, Én és a mostohám) valószínűleg biztosra akart menni, amikor mindenből rakott a kosárba, de egyikből sem eleget ahhoz, hogy egy markáns, vagy legalább megjegyezhető művet rakjon le az asztalra, mi pedig végig nem tudjuk, mit vegyünk komolyan, és mit nem. És mit szeretnének, ha komolyan vennénk. Miről is van szó? 1967-ben járunk, és miközben a világ nagyobbik része épp lázadozik a fennálló rend ellen, Franciaországban még legalább 4000 leánynevelde működik, amelyek kizárólagos célja, hogy engedelmes, felkészült feleségeket neveljenek, akik mindenben leendő férjük kívánságait lesik.
Egy ilyen intézményt vezet valahol Elzászban idős és teljesen haszontalan férjével Paulette Van der Beck (Binoche), bumfordi vénkisasszony sógornőjével (Yolande Moreau) és egy túlbuzgó apácával (Noémie Lvovsky) az oldalán. Évről évre kevesebb lány jelentkezik, és aki mégis eljön, az egyre nehezebben kezelhető, egyre önfejűbb, és egyre kevésbé szeretne jó feleségek lenni. A változás szele azonban megüti a Van der Beck Intézetet is, a guta pedig az idős férjet, Paulette-nek egyedül kell tovább vinnie az iskolát, korábbi konzervatív nézeteit pedig nem csak a néhai uráról kiderülő titkok, hanem egy régi szerelme felbukkanása kérdőjelezik meg – eközben Párizsban már barikádokat emelnek a lázadó diákok.
Az meglehetősen ironikus, hogy az a film, ami arról szól, hogy hőseinek rá kell jönniük, hogy az idő szépen elszaladt mellettük, tökéletesen idejétmúlt. Már az alaphelyzet is sokban emlékeztet a nagy klasszikus Éretlenekre (1980), akárcsak a hangvétel, ám ez a film nem tudja azt a meghökkentő, harsány és tiszteletlen humort produkálni, ami a jóval korábbi vígjátékot jellemezte. Itt csak udvariasan topognak a téma körül, pedig lenne miből dolgozni, a fiatal lányok lázadása, a felnőttek szemléletváltása, az, hogy ekkor tényleg a feje tetejére állt a világ mind nagyszerű filmes alapanyag, ám Martin Provost pont egy olyan szende szűzként áll a megvalósításhoz, mint azok a lányok, akik a Van der Beck Intézet ideális növendékei lennének. Nem is értem, miért fogta magát ennyire vissza, miért nem csapott le minden labdát, miért nem hagyta, hogy a lázadás szele őt is megcsapja.
Ehelyett megelégedett annyival, hogy Juliette Binoche-t rendezi, és akkor megint jön az irónia – pont egy olyan színésznőt, aki arról ismert, hogy mer kockáztatni, mer lázadni. Itt szinte semmit nem kell eljátszania, csak egy konzervatív háziasszony paródiáját, majd egy teljesen indokolatlan és ügyetlen átváltozást, a film végi éneklésért pedig ÉN kérek elnézést.
Értékelés: 6/10
