Hátborzongató volt, amikor a mozik tavaly februárban, konkrétan egy nappal azután, hogy február 21-én kitört a jelenleg is zajló orosz-ukrán konfliktus, bemutatták Pálfi György Mindörökké című, egy határ menti magyar falut helyszínül választva egy fiktív háborúról szóló alkotását. Most egy egészen hasonló helyzet állt elő, csak egy másik háborúval, hiszen az 1973-as jom kippuri háborúról és az Izrael élén álló Golda Meir miniszterelnökről mesélő Golda

napra pontosan két hónappal azután érkezett meg a magyar mozikba, hogy elkezdődött az Izrael-Hamász háború.

Minderre persze lehet mondani, hogy vakvéletlen, de az sem kizárt, hogy az érzékeny művészeknek ha nem is jövőbelátó képességük, de – az intelligenciájuk mellett – olyan adottságuk van, hogy egy-egy már zajló, létező konfliktust továbbgondolva beletrafálnak az ilyen és ehhez hasonló történelmi eseményekbe. Mindez pedig nemcsak a tűpontos jóslások miatt hidegrázós élmény a néző számára, de azért is, mert ma már a háborúk annyira a mindennapjaink részévé váltak, hogy a jelek szerint művészileg nem is olyan nehéz beletrafálni egybe.

Pálfi György jövőbe látása

Amikor a háború már nem a szomszédban van

Vannak művészek, akiknek jövőbelátó-képességük van. A jelek szerint a már évekkel ezelőtt egy európai háborúról forgató Pálfi György, a Hukkle, a Taxidermia, a Szabadesés és Az Úr hangja rendezője is közéjük tartozik. Kritika a Mindörökkéről.

Tovább

A Golda és az Izrael-Hamász háború esetében a párhuzam nyugtalanító mivoltát tovább erősíti, hogy a filmbeli (de valós) és a most zajló háború is egy-egy zsidó ünnep napján tört ki: az Egyiptom és Szíria vezette arab koalíció annak idején jom kippurkor rohanta le meglepetésszerűen Izraelt, a mostani fegyveres konfliktus pedig a szimchat Tórá zsidó ünnep reggelén kezdődött, és mivel nem katonai célpontokat, hanem civileket érintett,

egyenesen sokkolta a világot.

Ilyen előzmények után érthető, ha a közönséget (a magyar nézőket is) jobban érdekli a Golda, mint normál esetben (a magyar forgalmazó vélhetően emiatt hozta előre az eredetileg 2024-re tervezett bemutatót),

Annak ellenére ugyanis, hogy a film címe Golda, és a fesztiválszereplései óta úgy kommunikálják a gyártók és az alkotók, mintha egy olyan műről lenne szó, ami feminista indíttatású portrét rajzol „az izraeli Vaslady”-nek is nevezett politikusról, Guy Nattiv rendezése valójában

szabályos háborús film – csak nem a fronton, hanem a legfelsőbb körökben, a döntéshozók körében, tárgyalóasztalok és terepasztalok közvetlen közelében játszódik.

A filmben ennek megfelelően csak úgy röpködnek a háborús filmek iránt nem feltétlenül érdeklődők számára nehezen megjegyezhető földrajzi és személynevek, és hosszú jelenetek telnek el úgy, hogy a karakterek a különféle taktikákat és stratégiákat ismertetik, a legmegfelelőbb hadműveleteket vitatják meg. Szóval senki ne várjon olyasféle életrajzi filmet, mint amilyen például (maradva a párhuzamnál) a Meryl Streep főszereplésével forgatott A Vaslady volt.

Ez is érdekelhet

Az 5 legjobb életrajzi film legendás nőkről

A nemzetközi nőnap alkalmából összeszedtük a legjobb életrajzi filmeket, amelyek a modern történelem ikonikus nőalakjairól készültek, az Erin Brockovich-tól a Fridáig. Egy párat közülük a tévében és a streaming szolgáltatók kínálatában is elcsíphettek.

Tovább

A Golda Meirt megformáló Helen Mirren persze nem kevésbé kiváló Streepnél – csak sajnos a film, amit köré raktak, nélkülözi azokat a vonásokat, amelyek igazán magával ragadóvá tehetnék az alakítását. Nem mintha A Vaslady olyan nagyszerű alkotás lett volna,

Az alapvetően elég száraz végeredményt persze az alkotók megpróbálták szimbólumokkal és egyéb megoldásokkal oldani, és a filmben vannak is szép, megrázó pillanatok. Gyönyörűen viszik végig például azt a személyes szálat, amelyben azt láthatjuk, hogy a címszereplőtől és az egyéb politikusoktól eltérően van, aki a saját bőrén kell, hogy megérezze a háború borzalmait (lásd a gépírónő és fronton lévő fia történetét), Meir és asszisztense viszonyának megjelenítése pedig néhol egyenesen lírai; ahogy ahhoz az elhíresült mondáshoz is kapcsolódnak kifejezetten erős jelenetek, miszerint

„Golda az egyetlen igazi férfi a kormányomban”.

Ezt a mondatot Izrael első miniszterelnöke, Dávid Ben-Gurion mondta a politikusnőről még Meir munkaügyi minisztersége idején, és Helen Mirren valóban remekül jeleníti meg, hogy Golda volt a korszak legtökösebb döntéshozója a térségben, hiszen a béke érdekében számtalan kemény, véráldozatot követelő döntést kellett meghoznia (a film keretét is az adja, hogy már az amúgy mindössze 19 napig tartó háború után egy vizsgálóbizottság előtt kell felelnie a tetteiért).

Szóval a Golda nem egy háborús filmes közegbe helyezett életrajzi alkotás, hanem egy háborús film, némi életrajzi elemekkel vegyítve: ennek megfelelően

elsősorban a háborús filmek szerelmeseinek ajánlható.

Aki pedig Meir életútját szeretné megismerni, annak egy másik műhöz kell fordulnia. Ingrid Bergman élete utolsó szerepében ugyanis szintén eljátszotta az izraeli miniszterelnököt, egy, a főhőst kislánykorától élete végéig kimerítő részletességgel bemutató több mint 3 órás tévéfilmben, az A Woman Called Goldában.

Az 1982-ben, Bergman halálának évében bemutatott alkotás ugyan nem nélkülözi a klasszikus életrajzi filmekre jellemző didaxist, és lehet rá mondani, hogy kissé el van nyújtva, de ha össze kéne hasonlítani a Goldával, így is a Golda maradna alul – még az alakításokat tekintve is. Az idős Ingrid Bergman ugyanis már súlyos betegen játszotta el a szerepet, ahogy Meir is súlyos beteg volt élete utolsó éveiben, és ez olyan pluszt ad a játékához, ami az új filmből hiányzik.

De az átlényegülés is jobban ment Bergmannak, hiszen miközben őt nézzük, eszünkbe se jut, hogy Ingrid Bergmant nézzük, a Goldában viszont Golda alól gyakran „kilátszik” Helen Mirren (a maszkmesterek áldozatos munkája ellenére is).

Mindezek miatt Guy Nattiv műve ugyan minőségi és színvonalas alkotás, de nem lett az az átütő erejű produkció, amit a téma és Mirren személye miatt várnánk.