Az utolsó megszálló szovjet katona 1991. június 19-én hagyta el Magyarországot a záhony–csapi vasúti határátkelőn, ehhez kötődően június utolsó szombatja a magyar szabadság napja.

A szovjet hadsereg 47 évig állomásozott itt

a II. világháború lezárását követően – és a háborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződést kijátszva, majd a rendszerváltást követően kölcsönös megállapodást és részletes költségtérítést követően távoztak. Bár a majd’ öt évtized alatt több százezer szovjet katona állomásozott itt, ők nagyrészt láthatatlanok maradtak, nem érintkeztek a civil lakossággal – leszámítva némi illegális üzletelést élelmes honfitársainkkal –, nem sokat tudtunk róluk, még azt sem, hogy atomfegyvereket telepítettek hozzánk. Ennél fogva a szovjet katona, mint olyan, csak kétféleképpen jelent meg a magyar filmművészetben, mint hős felszabadító, vagy nőket erőszakoló brutális hódító. Nyilván az utóbbiból akad jóval több példa.

Az egész persze úgy kezdődött, hogy Magyarország a náci Németországgal szövetségben megtámadta a Szovjetuniót, amiről a hosszú évek során szinte semmilyen filmben nem beszéltek, mert a dolog kicsit kényelmetlen volt mindenkinek. A részben partizánvadászként bevetett magyar bakák bizony háborús bűnöket követtek el, miközben a magyar hadvezetés felkészületlenül, elégtelen fegyverzettel küldte társaikat a Don-kanyarba meghalni, vagyis nem nagyon volt mivel dicsekedni. A kivétel Sára Sándor 25 részes, nagyrészt veteránokkal készített interjúkra épülő nagyszerű  dokumentumsorozata, a Pergőtűz (1982) volt, ami nagyon kényes kérdéseket feszegetett, a katonai vezetés alkalmatlanságát, illetve a megszálló katonák brutalitását és az orosz nőkkel való bánásmódját.

A rendszerváltás után sokáig a gyakorlatilag önerőből készült Drága Elza! (2014) volt az egyetlen film, ami foglalkozott a témával: hőse egy sikertelen támadás után orosz fogságba esik, aknataposó lesz, azok közé kerül, akik az előrenyomuló csapatok előtt kézzel – vagy lábbal – tisztítják meg a terepet a robbanóanyagoktól, és minden áron haza akar jutni.

Másként közelít a Nagy Dénes rendezte, a Berlinale rendezői nagydíját elhozó Természetes fény (2021), ahol partizánokra vadászó, de végül ártatlan civileket gyilkoló magyar honvédeket látunk.

Aztán a magyar határhoz érkező szovjet csapatokon volt a sor, de a hazánkban dúló, hosszú, véres és hullámzó harcok a magyar filmművészetben egyáltalán nem jelennek meg – a kivétel megint egy Sára Sándor-film, a Könyörtelen idők (1991), amelyben öt magyar katona egy hamis napiparanccsal akarja átvészelni azt az időszakot, amíg átvonul a front – sikertelenül. Egyiküket a németek lövik agyon, amikor holtrészegen hever a sárban, a másikat az oroszok, mert meg akar menteni egy lányt a megerőszakolástól. Minden idők egyik legjobb magyar vígjátékából, A tizedes meg a többiekből (1965) szinte bárki tud idézni valami aranyköpést, de főleg azt, hogy „az oroszok már a spájzban vannak” – ami eredetileg egyébként így szól: „már a spájzban vannak az oroszok”. Vagyis az országban!

És tényleg, az egységétől elszakadt riadt orosz katona, Grisa (akit a magyar Cs. Németh Lajos játszott) itt nem arctalan ellenség, hanem barát és lehetséges szövetséges, ahogy

az eleinte opportunista tizedesből is antifasiszta lesz.

Valami hasonlót látunk Jancsó Miklós a felszabadulás huszadik évfordulójára, a hatalom megrendelésére készült Így jöttem (1945) című művében, amelyben egy gimnazista fiú (Kozák András) kerül szovjet fogságba, ahol egy sebesült orosz katonával kell néhány tehénre vigyázniuk. Nagyjából egykorúak, és bár nem beszélik egymás nyelvét, lassanként valamiféle barátság szövődik közöttük. A filmet idehaza be akarták tiltani, mert nem olyanra sikerült, mint amit vártak – a Moszkvai Filmfesztiválon viszont díjat nyert.

A sor a felszabadító baráttal itt véget is ér, de a több tízezer nőt megerőszakoló hódítókról a rendszerváltásig nem lehetett beszélni – a sorban az első persze most is Sára Sándor volt a Magyar nők a gulágon (1992) című dokumentumfilmjével. Skrabski Fruzsina munkája, az Elhallgatott gyalázat (2013) is mélyrehatóan foglalkozott a témával, majd a Magdolna (2020) című, igaz történetet feldolgozó független film mutatta meg az erőszakoskodó hódítókat

– cseppet sem orosz katonának látszó statisztákkal.

1956-tal már nagyságrendekkel több alkotás foglalkozik, és ezekben rendre benne vannak a budapesti utcai harcok. Ilyen az Eldorádó (1988)  Bereményi Gézától, Szabó István nemzetközi koprodukcióban készült családregénye, A napfény íze (1999) is érinti a témák – ha kicsit naivan is –, és ott van persze a Szabadság, Szerelem (2006), ahol Dobó Kata egyedül robbantja ki a forradalmat, győzi le majdnem az oroszokat, és közben a jóképű vízilabdásokkal is kavar.

Ezeknek a filmeknek visszatérő elemei a pesti utcákon cirkáló, mindent rommá lövő szovjet tankok, amiket Molotov-koktélos fiatalok semmisítenek meg, de csak Szomjas György jó szándékú, remek színészekkel készült, de borzasztóan filmezett munkája, A Nap utcai fiúk (2007) az, amely megmutatja a páncélosokból kifüstölt egyszerű orosz katonákat is – akiknek azt mondták, hogy a Szuezi-csatornához vezényelték őket…