Szemfülesek már a bevezetőből kiszúrhatták, hogy mi is a Menekülés legfőbb különlegessége, hiszen az animációs dokumentumfilm nem olyan megszokott műfaji besorolás. Habár a valós történéseket dokumentumfilmként, de animált formában elmesélő filmek már a negyvenes évektől kezdve készültek, a szubzsáner nem terjedt el annyira, így a magyar közönség például hivatalos fórumon a mai napig talán egyedül Ari Folman szintén háborús témájú Libanoni keringőjét láthatta.

Ebből a különleges műfaj- és formakeveredésből, na meg az alkotás színvonalából következik, hogy

a Menekülés máris rekordot döntött,

hiszen ez lett az első animációs film, amit a legjobb dokumentumfilm kategóriában, és az első dokumentumfilm, amit a legjobb animációs film kategóriában is jelöltek Oscar-díjra. A művet ezenkívül ott találjuk a legjobb nemzetközi film kategóriájának jelöltjei között is, ami szintén nem gyakran esik meg dokumentumfilmes alkotással.

És hogy ezt hogy kell elképzelni a gyakorlatban? A Menekülés úgy készült, hogy Jonas Poher Rasmussen dán rendező – aki egyébként a doku főhősének középiskolai barátja – 20 órányi interjút rögzített a film középpontjában álló

Ez szolgált mintául Kenneth Ladekjær animátor és csapata számára, akik a filmet nem rotoszkópos eljárással (amikor az élő szereplőkkel felvett jeleneteket egyszerűen átrajzolják) készítették, hanem kézzel rajzolták meg nulláról, így nem csoda, hogy a Menekülés megszületése nyolc évig tartott. Az egyszerre animációs és dokumentumfilmes formát pedig az alkotók annyira komolyan vették, hogy az animátorok még azt is belerajzolták a kész műbe, amikor a „rendező” (pontosabban a rendező animációs mása) ráigazítja a kamerát a képből először kilógó „Amin”-ra (pontosabban Amin animációs mására).

És hogy mégis miért volt szükség erre a „körülményeskedés”-re, ahelyett, hogy egyszerűen felvették volna egy kamerával Amin vallomását? Nos, azért, mert hősünket igazából nem is Aminnak hívják: ez csak egy álnév, mert egyrészt ő maga sem szeretné, ha az egész világ be tudná azonosítani, mivel nem akarja, hogy áldozatként kezeljék, és máshogy nézzenek rá; másrészt

még a mai napig élnek családtagjai Afganisztánban, akik komoly bajba kerülnének, ha kitudódna rokonuk valódi személyazonossága

(illetve bizonyos körülmények miatt, amelyeket előre inkább nem árulunk el, saját magát is lehetetlen helyzetbe hozná).

Az animációs forma tehát ambivalens módon egyszerre járult hozzá az anonimitás megőrzéséhez és segítette, hogy a főszereplő megnyíljon a rendezőnek, és olyan titkokat osszon meg vele és vele együtt a nézőkkel, amelyekről évtizedek óta nem beszélt senkinek. Titkok alatt pedig nem egyszerűen azokat a drámai fordulatokat értjük, amik előkerülnek, miközben Amin elmeséli a történetét – pedig azok is vannak szép számmal, hiszen a férfinak (a menekülés közben többfelé szakadt) családjával együtt még kisgyerekként kellett elhagynia hazáját, a hidegháborús, majd a szovjetek kivonulásakor polgárháborús övezetté váló Afganisztánt, miután édesapját (aki semmilyen politikai tevékenységben nem vett részt, egyszerű utasszállító pilóta volt) váratlanul letartóztatták.

És még csak nem is azt értjük titkok alatt, hogy Amin többszörösen hátrányos helyzetből indul az európai fehérek társadalmában, mivel amellett, hogy bevándorolt, még meleg is – hiszen ezt a Menekülés az első perctől kezdve tényként kezeli, ahogy (most már) a főhős maga is megteheti, hogy felvállalja, hiszen dán szerelmével együtt egy valódi európai országban élnek, és egyébként a film cselekményének kezdetekor épp egy új, közös otthon keresésével vannak elfoglalva.

Az igazi titok, hogy mégis milyen érzés menekülni.

Hogy milyen érzés az, amit jelenleg is annyian átélnek néhány száz kilométerre tőlünk? Hogy milyen, amikor tényleg egyik napról a másikra ki kell szakadnod a megszokott környezetedből, hogy aztán olyan bizonytalanságba kerülj, nem átmenetileg, hanem adott esetben akár hosszú évekig, amit nagyon nehéz fizikailag átélni és lelkileg feldolgozni.

Amin és családja kálváriája több országon, több menekülésen, több emberkereskedőn és rengeteg hányattatáson keresztül tartott, süllyedő hajón való vergődéstől kezdve több éves oroszországi kényszerpihenőn át észtországi menekülttáborig, mire eljutott Dániába – ami még csak nem is az az ország volt, ahova indult. A rengeteg veszélyes helyzetet, amit a hősnek át kellett élnie, az animáció időnként igen hatásosan, szinte a német expresszionizmust megidéző módon jeleníti meg: ilyenkor az addigi realista rajzok monokróm, félelmetes világgá változnak, és így talán érzelmileg is jobban megérintik a nézőt, mintha egy szenvtelen élőszereplős riportot néznénk.

A fizikai veszély hiteles megjelenítése mellett a Menekülés legnagyobb erénye, hogy megindító módon beszél arról is, milyen mindezt lelkileg átélni. A legrosszabb és leghosszabb távon káros hatás ugyanis, ami a menekülőket éri, az az, hogy hihetetlen módon sérül az identitásuk, azaz a személyiségük egyik legfontosabb alapja. Nem egyszerűen kívülállók ők,

Akiknek el kell titkolniuk a családtagjaikat, letagadniuk legközelebbi szeretteiket, hogy ne utasítsák ki őket abból az országból, ahol végre, sok év után talán biztonságban érezhetik magukat, és ahonnan nem kell továbbmenekülniük. Amin és rajzolt Amin a saját szavaival mondja el nekünk, milyen rettenetes, lélekromboló élmény ez – és ezek után nem valószínű, hogy lenne olyan néző, aki egy menekülőre, egy menekültre, egy bevándorlóra, egy bevándoroltra vagy egy migránsra ne sajnálattal és együttérzéssel tekintene. Hát ezt tudja a Menekülés, ami nem tűnik soknak, pedig – ahogy talán az Ukrajnából távozni kényszerülők érdekében együtt mozduló magyar társadalom példája is igazolja – valójában mindennél több.