Kemény vidéken kemény férfiak dolgoznak a kőkemény mészbányában, és közben kemény löttyöt isznak és keményen néznek, de az egyikük kicsit hibás fejben. Mi legyen a sorsa? Kemény kérdés!
Ez nem az a Dánia, amit eddig ismertünk. Nem a jóléti társadalom példaképe, az alsó és felsőközéposztály első világbeli problémáinak és/vagy véresen komoly családi drámáinak színtere. Az valahogy más, időben, térben és fejben is más. Nem is tudni, mikor játszódik a Téli fivérek története, járhatnánk akár 1981-ben is. Sőt, járhatnánk akár Ukrajnában is, csak a nevek és arcok jellegzetesen skandinávok. Merthogy egy, az isten háta mögötti helyen járunk, ahol csak egy mészbánya van és a mellé települt gyár. És pár konténerlakás, onnan járnak be a melósok dolgozni, közük Johan és Emil, a két testvér.
Emil (a rendkívül kifejező, néha kicsit ijesztő Elliott Crosset Hove) furcsa szerzet, egyszerre együgyű falubolondja és piti szélhámos, és egy kicsit pszichopata is. Otthon szeszt főz, valami gyanús löttyöt, amit munka közben árul, és amit a gyárból kilopott vegyszerekből készít. Máskor csencsel valami öregemberrel, akitől végül egy második világháborús puskával tér haza, ahol rendszerint a szomszéd lányról álmodozik, az egyetlen nőnemű lényről, akit a kamera a teljes játékidő alatt mutat. Persze nem maga a történet számít, hanem Emil és a környezete, amibe képtelen beilleszkedni. Nem azért, mert ő jobb, mint ez a kilátástalan, sivár vidék, hanem azért, mert valami hibádzik nála. Mert nincs ki a négy kereke, nem százas a srác, és ezért bűnhődni fog, ezt már az elején tudjuk, csak azt nem, hogyan. Hlynur Palmason rendező nem könnyíti meg a dolgunkat, egyrészt azért, mert sokkal inkább összpontosít az atmoszférára és a képekre – erős fotográfiai háttere van, mellesleg -, mint a történésekre, másrészt néha csal, és hamis nyomon indítja el nézőjét.
Ami egyébként néha kicsit frusztráló, de alapvetően nem baj, jó, ha egy film végre egy kicsit megmozgat, még akkor is, ha ennek a mozgatásnak a legtöbb eszköze elvetemült művészfilmes manír. Amiből azért van pár, ami mellémegy, mint amikor Emil fantáziaképeit látjuk, vagy az a tény, hogy az izlandi születésű rendező előszeretettel mutogatja szereplői hímtagját. Ezt nyilvánvalóan nem erotikus töltettel teszi, de valahogy mindig előkerül valami, ami zavarja a szemet, például akkor, amikor a két testvér meztelenül esik egymásnak féltékenységből. A Téli fivérek nem nagy film, sőt, inkább egy kicsit modoros, de nagyon hatásos ujjgyakorlat egy tehetséges, de még kiforratlan rendezőtől, akiről még hallhatunk, ha ennél fontosabb és fajsúlyosabb témát talál, és nagyobb figyelmet szentel a történetnek, mint a látványnak.
Értékelés: 6/10
