Egy kicsit elfajul a társasjáték, amit egy szimpatikus társaság bevállal, amikor a kamu bűnözők helyett igaziak bukkannak fel, de a játék akkor is játék, ha kicsit véres.
Kellett már nekem egy olyan vígjáték, ami nem romantikus, ami nem pukizós-kakilós viccekkel van kipárnázva és nincs benne Owen Wilson vagy Ben Stiller vagy más, már simára koptatott, csak önmagát ismétlő, lusta komikus. Egy vígjáték, ami magától pörög, amiben vannak ötletek, és aminek szerethető szereplői vannak. Nem mondom, hogy az Éjszakai játék korszakalkotó darab, vagy azt, hogy pár év múlva kapásból fogok emlékezni minden pillanatára, de nagyon jól szórakoztam rajta.
Pedig a cím nem rejt zsákbamacskát: egy társaságról szól, akik szeretnek esténként összejönni és társasjátékozni. Aztán belép a képbe hősünk, Max szupergazdag és szupermenő bátyja, aki a most mutasd vagy a szópóker helyett egy sokkal izgalmasabb játékot ajánl szupercool házában: emberrablásosdit. Csakhogy mielőtt megérkeznének az erre felbérelt hivatásosok, berobban két igazi bűnöző, és már viszik is magukkal a bátyót, de eltart egy darabig, míg a társaságnak leesik a tantusz, mi is zajlik valójában. Ám becsületükre legyen mondva, akkor sem lépnek vissza, amikor megtudják, hogy nem babra megy a játék, de még ekkor sem tudni, mi igazi és mi nem.
És mi sem tudjuk, mi igazi és mi nem, persze van is egy kisebb rakás ilyen fordulat, de nem ez a lényeg, pláne annak fényében, ha nagyon össze akarjuk rakni a kirakóst, mert akkor előkerülnek a logikai bukfencek. A lényeg az, hogyan pörög itt mindenki, milyen energiája van a filmnek, még akkor is, ha ez nem fel és alá rohangálást jelent – bár olyan rész is van. A már rutinos forgatókönyvíró-rendező páros Jonathan Goldstein és John Francis Daley tudják, mikor kell hirtelen mindent megállítani, mikor működik az, ha csak bután bámulnak hőseink, mikor vicces a kínos csönd és mikor kell feltekerni a tempót. És amikor felpörögnek a dolgok, az rendszerint Rachel McAdamsnek köszönhető.
Ő ebben a legjobb, ez az igazi műfaja, még akkor is, ha zseniális volt a Spotlight - Egy nyomozás részletei halálosan komoly szerepében: vicces, cuki, olyan, mint egy Duracell nyuszi, ahogy Jason Bateman is hozza a már védjegyévé vált kissé pipogya, de kedves átlagembert, de ezzel nincs semmi baj. Pláne úgy, hogy akadnak mellékszereplők, akik erre rá tudnak tenni néhány lapáttal, mint a szomszéd rendőrt játszó, téglafejű Jesse Plemons, aki balfék létére képes bárkit másodpercek alatt beparáztatni, vagy Billy Magnussen az üresfejű playboy szerepében, aki mindent elhisz, amit az interneten írnak, aztán még az is kiderülhet, hogy ez nem is olyan nagy ostobaság.
Szóval vannak itt ütős poénok, és nincsenek igazi tabuk, ami nem jelenti azt, hogy öncélú polgárpukkasztásról lenne szó, csak mondjuk kihozzák a maximumot abból, ha átlövik valakinek a kezét, és meglepően sok poént lehet belőle kihozni. És ezek szerethető figurák, még akkor is, ha néha kissé bevadulnak, jó a sztori, és egészen kedvet kaptam valami társasjátékhoz. És egy olyan film nem hibázhat nagyot, ami az egyik legjobb Queen számmal indít és egy másikkal zár.
Értékelés: 8/10
