A nagy író, J.D. Salinger itt csak háttérfigura, a főszereplő ugyanis az a lány, akinek az írót képviselő ügynökségnél lesz élete első állása, és talán a legnagyobb kaland, amit valaha átélt. Mindezt a bűbájos Margaret Qualley tolmácsolásában.
Ennek a filmnek két hívószava is van. Az egyik természetesen a nagy modern klasszikus, J.D. Salinger, a Zabhegyező, a Franny és Zooey, a Magasabbra a tetőt ácsok és még egy sor remekmű szerzőjének neve, a másik Margaret Qualley. Aki egyébként Andie MacDowell lánya, de most nem ez számít, hanem az, hogy az eredetileg táncosnak készülő Qualley pillanatok alatt és különösebb erőfeszítés nélkül lett Hollywood legfrissebb, legüdébb és legeredetibb arca, ami persze azért ironikus, mert az egyik legemlékezetesebb szerepe a Volt egyszer egy... Hollywoodban volt – ő volt a hippilány, aki Brad Pitt-tel flörtöl. Játszott még a Fosse/Verdonban, A hátrahagyottakban, illetve az elmúlt évek legjobb akcióvígjátékában, a Rendes fickókban és még sorolhatnánk, mert ez a lány rendkívül szorgalmas.
Ezúttal ő Joanna Rakoff, aki egy jó nevű egyetemet és egy pasit hagy maga mögött, hogy New Yorkba költözzön valamikor a 90-es évek közepén, és mivel maga is írói ambíciókat dédelget, egy irodalmi ügynökségnél vállal állást, ahol a főnöknő, Margaret (Sigourney Weaver) személyi asszisztense lesz. Ez a régimódi ügynökség képviselte Amerikában annak idején Dylan Thomast, Agatha Christie-t és persze az ekkor már régóta visszavonultan élő Salingert, Joanna munkájának nagy részét pedig az adja ki, hogy elolvassa a Salingernek címzett rajongói leveleket, azokra pedig elküldi az ügynökség szabvány válaszait, amiket az író még a 60-as években vetett papírra. A nagyrészt értelmetlen munka oka, hogy az a Mark David Chapman, aki 1980-ban megölte John Lennont, a Zabhegyezőt vitte magával a gyilkossághoz, jó eséllyel levelet is írt az írónak, amit nem olvasott senki.
Ha röviden jellemezni kell a francia-kanadai Philippe Falardeau (Lazhar tanár úr) munkáját, ami mellesleg a rangos Berlini Nemzetközi Filmfesztivál nyitófilmje volt, akkor úgy fogalmaznánk, hogy ez Az ördög Pradát visel irodalmi verziója. Itt is egy fiatal pályakezdő csöppen egy ígéretes munkahelyen olyan helyzetbe, ahol 300 százalékon kell teljesítenie, olyan sokat követel tőle a szakmában nagy névnek számító főnöknője, de ő nem csak állja a sarat, hanem kitanulja a szakmát és kivívja felettese elismerését, miközben a magánéletében is önmagára talál. Falardeau, aki az igazi Joanna Rakoff visszaemlékezései alapján dolgozott, ennél sokkal többre nem is vállalkozott, inkább arra koncentrált, hogy a történetet minél közelebb hozza hozzánk – és hogy minél jobban megkedveljük a főszereplőt. Utóbbival persze nem volt nehéz dolga, mert Margaret Qualley elképesztően szerethető, az előbbivel viszont akadnak apró problémák.
A történet, mint Joanna és a régimódi, rideg felszín alatt érzékeny lelket rejtő főnöke közötti adok-kapokként remekül működik, főleg úgy, hogy mindkét színésznő remek – Qualley még kiforratlan, Weaver viszont elképesztően profi -, erre már nem nagyon kellett volna pakolni, a rendező azonban úgy érezte, ezt MÉG közelebb kell hoznia, így megszólaltatta az olvasókat, a rajongói levelek íróit. Akik a kamerába nézve mondják el gondolataikat, de ez zavarba ejtően bumfordi ötlet, nekem egyáltalán nem működött, még úgy sem, hogy tudom, milyen óriási ez a rajongótábor, és milyen sokan azonosulnak még ma is Salinger depressziós hőseivel. Szintén kevésbé működik az a szál, ami Joanna magánéletét mutatja, ez a rész kidolgozatlan, vázlatos, amolyan kötelező kör, amit maga a készítők is csak ímmel-ámmal raktak össze, a hősnőnk új pasiját alakító Douglas Booth pedig kifejezetten idegesítő az első perctől kezdve, bár a dramaturgia szerint csak a legvégére kéne elviselhetetlenné válnia. Ettől függetlenül az összes rész, ahol az őzikeszemű Joanna új kihívásokkal és új emberekkel, ötletekkel találkozik, vagy ahol egyszerűen csak élvezi azt, ami csinál, egyszerűen ragyogó.
Értékelés: 7/10
