Hogy mi a tenisz titka, azt nem tudom, pedig játszottam is egy kicsit még nagyon fiatalon, de tény, hogy kevés olyan sportág van, ahol a játékosok felé ilyen kiemelt figyelem irányul, ahol ilyen hamar lehet hatalmas sztár valaki – pedig csak a labdát ütögetik, ahogy az Luca Guadagnino új filmjében több szereplő szájából is elhangzik. Igaz, kifejezetten csinos szereplőkről van szó, így nem csoda, hogy Guadagnino nemcsak a teniszt mutatja, sőt, néha magáról a sportról is elfeledkezik  - és játszma közben vált át egy másik történetszálra vagy másik idősíkra.

Merthogy 13 évvel korábban indul a Challengers története, amikor egy bajnokságon találkozik két ifi teniszező srác, a barna Patrick (Josh O'Connor)  és a szőke Art (Mike Faist) a bajnokaspiráns, határozott és öntudatos Tashival (Zendaya). Bár a srácok azt hiszik, esélyük sincs a gyönyörű és elképesztően tehetséges lánynál, ő mégis felfigyel rájuk, sőt, éjszaka felkeresi őket.

Ami akkor és ott történik, örökre megváltoztatja az életüket.

A lány mindkét fiúban mást lát, a laza, bohém Patrickben a szenvedélyt, a fegyelmezett, komoly Artban az ambíciót, és amikor saját sportsérülése miatt kettétörik a karrierje, úgy dönt, Artba „invesztál”, annak felesége, edzője, menedzsere és úgy általában, a főnöke lesz. Majd ugrunk 13 évet, és a pályája csúcsán már túllévő férfi a visszavonulást tervezi, Tashi viszont egy új nyerőszériát akar egyre rosszabb formát mutató férjének, ezért benevezi egy kisebb, vidéki versenyre – ahol Art mostanra jócskán legatyásodott egykori barátjával találja magát szemben, és felszakadnak a régi sebek. Talán kicsit túlságosan is kiszámítható módon.

A három fiatal között rengeteg dolog történik a legkülönbözőbb felállásban – ahogy erre a rendező legismertebb filmje, a Szólíts a neveden alapján számítani is lehet -, amire csak lassan derül fény. Ugrálunk ugyanis az időben, hogy a megfelelő ponton korábban eltitkolt lépésekre derüljön fény. Ha be tud minket szippantani a három fiatal története, akkor ez tökéletesen működik – ha nem, akkor is elismerésre méltó Guadagnino profizmusa.

A beszippantással azért vannak gondok,

elsősorban a színészválasztás miatt. Nyilván Zendaya nevével adják el a filmet, aki az egykori világranglista negyedik Brad Gilberttől vett hónapokon át leckéket a hiteles alakítás érdekében, csakhogy az egész nem az ő karakteréről szól. Tashi egyfajta gravitációs középpont, neki akarnak vagy épp nem akarnak megfelelni a többiek, csakhogy az ambícióit másokra kivetítő akaratos nő alakja cseppet sem árnyalt. Zendaya a játékidő 80%-át makacsul összeszorított ajkakkal tölti, szúrósan vagy hitetlenkedve nézve másokra, ami nem sok mozgásteret hagy neki, de érezhető, hogy a rendezőt ő nem is annyira érdekelte.

Guadagninót csakis a két fiú kapcsolata érdekelte, és még csak nem is a fiúk külön-külön. Az angol Josh O'Connor (aki a fiatal Károly herceg volt A Koronában) ehhez remek partner, kellően karizmatikus és játékos, Mike Faist (West Side Story) viszont pont olyan merev, mint a karakter, akit eljátszik. Nyilván neki van nehezebb dolga, és az a néhány momentum, ahol ki tud lépni ebből a cipőből, az bizony jól szól. Apropó „jól szól”,

a film központi eleme még úgy is a tenisz, hogy a történet nem a meccsekről és megnyert vagy elvesztett játszmákról szól,

hanem egymással versengő férfiakról. Luca Guadagnino nálunk nem forgalmazott kannibálos filmje, a Csontok meg minden (2022) után újra korunk legmenőbb zeneszerzőpárosával, a Trent Reznor és Atticus Ross duóval dolgozott, akik tökéletesen megértették, hogy mi kell ide. Lüktető, lendületes, bizonyos szempontból mégis intim, kissé erotikus dallamok, ahogy izzadt férfiak és nők „ütögetik a labdát”.

És ezt jó nézni, annyira, hogy a film hangulatára sokkal inkább voltam vevő, mint a történetére, ami nem mellesleg úgy hat, mint Francois Truffaut 1962-es klasszikusa, a Jules és Jim újragondolása. Igaz, a szerelmi háromszög az egyik legnagyobb filmes klisé, amivel Guadagnino és a forgatókönyvíró, Justin Kuritzkes is tisztában voltak, talán ezért nem a sztoriból vagy a karakterekből akarták a legtöbbet kihozni, hanem a hangulatteremtésből. Ez sikerült is, csak az a fajta intimitás hiányzik, amit a Szólíts a neveden esetében maximálisan el tudott érni.

Értékelés: 8/10