A 2017-ben Oscarral jutalmazott Mindenkivel Deák Kristóf filmrendező olyan lefegyverző keresetlenséggel fogalmazta meg az amúgy banális „többet ésszel, mint erővel” és „egységben az erő” közmondások tanulságát, hogy didaktikus tanmese helyett

az elnyomásról és az ellenállásról, lázadásról szóló kiváló parabola lett a végeredmény.

Az alkotó következő fontosabb munkájában, a Foglyok című, történelmi témájú tévéfilmben pedig megmutatta, hogy – a színészvezetésen kívül természetesen, ami a Mindenkinek is lényeges eleme volt – az atmoszférateremtéshez és a feszültségkeltéshez is kiválóan ért (a csengőfrász idején játszódó műben az ÁVH kivételesen nem elvisz valakit, hanem saját lakásában ejt túszul egy családot, majd később azokat sem engedik ki onnan, akik hozzájuk érkeznek, így növelve folyamatosan a foglyok létszámát).

Bemutatkozó nagyjátékfilmjében Deák ennek

a két korábbi alkotásnak a stratégiáit és technikáit keverte,

azaz ezúttal is egy, az összefogás fontosságát hangsúlyozó „egységben az erő”-történetet mesél el, amelynek azonban jócskán vannak feszült, bűnügyi elemei is – csak a bezártság, a szűkre szabott tér helyett ezúttal a szűkre szabott idő, illetve egy konkrét bűncselekmény és egy konkrét nyomozás dominál.

A valószínűleg szándékosan semmitmondó című Az unokát a legjobb lenne úgy látnia a nézőnek, hogy semmit sem tud róla, mivel akkor ütne igazán nagyot, hogy itt

De a marketing kegyetlen törvényei szerint ezt az alapinformációt már a film tartalomleírása és előzetese is felfedte, ezért mi sem jelezzük spoilernek.

A Deák Kristóf saját szomorú személyes élményén alapuló cselekmény szerint egy irodai mindenesfiú, Rudi nagypapája unokázós csalás áldozatává válik, ami annyira megrázza az idős férfit, hogy kórházba is kerül. Mivel a nem kevés pénzen kívül a bűnözők Ferenc családi ereklyeként őrzött óráját is magukkal vitték, a főhős elhatározza, hogy

ha mást nem is, az órát mindenképpen visszaszerzi – aztán ahogy egyre jobban belemerül a nyomozásba, egyre inkább a bosszúvágy kezdi hajtani.

Az unoka legjobb pillanatai azok a percek, amikor a bandafőnök, Doma (Jászberényi Gábor, Deák Kristóf kedvenc – azaz már a Foglyokban is hasonló szerepben feltűnt – főgonosza) hihetetlen virtuozitással rábeszéli az idős férfit, hogy ha segíteni akar autóbalesetet okozó unokáján, adja át nekik minden értékét. A hosszú jelenet nemcsak a tapintható suspense és sodró lendülete miatt a film csúcsjelenete, hanem azért is, mert pszichológiailag is hitelesen példázza az átverések lélektanát (a nagypapát alakító Jordán Tamás kulcsfontosságú közreműködésének köszönhetően a képsor színészileg is csúcspontot jelent a műben).

Aztán a drámai indítás után érkezik a kellemes meglepetés, és amikor megismerjük a hasonló átverés áldozatává vált támogatói/önsegítő csoport tagjait, amit Rudi is felkeres, egy fekete komédia is felsejlik az egyszerre dühös, harcias és elkeseredett nyugdíjasok kifejezetten jól sikerült jeleneteiben. A gond csak az, hogy ezek a képsorok nem állnak össze a többi cselekményszállal, azaz a főhős és a nagypapája közös jeleneteivel vagy azokkal a momentumokkal, amikor hősünk elszántan a bűnözők nyomába veti magát.

Az unoka így végeredményben elvész a különböző esztétikai minőségek és műfajok között,

és külön, önmagukban jól működő, de egységként nem funkcionáló jelenetekké esik szét. Deák nem tudja ügyesen egybefésülni a feszült, drámai, illetve a vicces és groteszk képsorokat, így nem azt érezzük, hogy egyszerre akarunk sírni és nevetni, hanem inkább kicsit zavarba jövünk a látottak miatt. A fekete komédia, a groteszk, a bizarr beemelése egy olyan látásmód kéne, hogy legyen, ami az egész filmet áthatja, ahogy az például a dán mester, Anders Thomas Jensen műveiben történik.

Jensen legutóbbi alkotása, Az igazság bajnokai amúgy egészen hasonló témát dolgoz fel, mint Az unoka: kisemberek egy csoportja botcsinálta, időnként meglepően profiba forduló nyomozás útján akar bosszút állni nagypályás gengsztereken. Ahogy a filmről szóló kritikánkban is írtuk, a dán rendező „mesterien keveri továbbra is a különféle esztétikai minőségeket:

így válik kacagtatóvá minden egyes gyilkosság,

zavaróan viccessé egy bevándorló szexuális kizsákmányolása és halálos bűnné egy udvarias, kedves gesztus. Az alkotó még a karácsonyi giccset is képes kifordítani, és végeredményben még az erőszakot és az erőszak ábrázolását is jóra használja.”

Az unoka alkotóinak pont ez a vegyítés nem jött össze (így a filmnek van egy külön akciófilmes-nyomozós, egy külön drámai és egy külön fekete komédia vonulata); ahogy – Jensentől eltérően – esetenként nem sikerült elkerülniük a didaxis, a giccs és a pátosz, az érzelgősség csapdáját sem. Habár (ahogy az fentebb már szerepelt) erősen személyes történetről van szó, egy műfaji film esetében nem árt egy kis távolságtartás, és több higgadt rutin, kevesebb szív kéne.

Amilyen biztos kézzel vezette Deák a Mindenki kislányait, annyira bukdácsol időnként Az unokában. Így sajnos minden kiváló mozzanatra (Jordán már említett nagyjelenetén kívül például a kitűnően koreografált, egy régi idők táncdalfesztiváljait idéző dallal aláfestett verekedésjelenetre) jut egy-egy ügyetlenebb megoldás (sajnos pont a nagy finálé is kissé bicegősre sikerült). Ahogy túl sok a nagybetűs mondanivaló is, amit a forgatókönyvíró-rendező beerőszakolt a filmjébe (egy teljesen felesleges fordulattal még az említett óra történetét is megkeverik valamiféle nem feltétlenül világos tanulsággal).

Ezzel együtt – ezekkel a fenntartásokkal – mindenképpen érdemes megnézni Az unokát, hiszen Deák Kristóf meghatóan szép emléket állított saját nagypapájának; már említett erényei mellett ráadásul nem lehet eléggé hangsúlyozni a filmben látható kiváló színészi alakításokat. Rudi szerepében az eddig színpadi színészként ismert Blahó Gergely átélhetően keveri a bizonytalanságot az elszántsággal, Jordán Tamás és Jászberényi Gábor egyszerűen tökéletesek, Döbrösi Laura is kiforrott alakítást nyújt a főhős kolléganőjének szerepében, az „öregkommandó” tagjait pedig Papp Jánostól kezdve a csillogó szemű Hámori Ildikón és Tordai Terin át Mikó Istvánig egyszerűen öröm nézni.

A Port.hu zenés sorozata első évadának utolsó részében Király Attila színész és szinkronszínész ült be a dobok mögé.