Egy-egy nagyon hitelesnek tűnő szexjelenet esetében gyakran felmerül a laikus nézőben, hogy talán azért tűnik annyira igazinak a szenvedély a vásznon, mert a színészek valóban szeretkeztek. Az esetek 99,99999 százalékában természetesen nem erről van szó, a kamera előtti éles szexet semmi nem indokolja, az illúzió is tökéletesen elég. Vannak azonban rendezők, akik nem elégednek meg a látszattal, és valósághűségre törekednek minden fronton. Íme, a leghíresebb példák.

Az érzékek birodalma (1976)

Nagisa Oshima klasszikusa megtörtént eseményeken alapul: 1936-ban egy Szada nevű prostituált és főnöke, a gésaház tulajdonosa szenvedélyes viszonyt folytatott, amelynek az lett a vége, hogy a nő megfojtotta a férfit, levágta a péniszét és magával vitte.

Amekkora botrányt kavart az eset a korabeli Japánban, annyira komoly felzúdulást okozott a filmverzió is, részben azért, mert valódi szexjelenetek is láthatóak benne. A nyugatnémet hatóságok az 1976-os nyugat-berlini filmfesztivál idején pornográfia vádjával lefoglalták a kópiát, és az egész NSZK-ban betiltották a filmet, Japánban pedig ugyancsak pornográfia miatt emeltek vádat a rendező ellen. A téma azonban indokolja az explicit jeleneteket, ahogy azt a Filmvilág kritikusa, Kubiszyn Viktor is megfogalmazta: „A szexuális akciók egyáltalán nem lógnak ki a filmből, szervesen illeszkednek a képi és történeti struktúrába, és a mesélés és megmutatás logikájából következik, hogy amit látunk, azt látnunk is kell. A film tárgya a szenvedély és a megszállottság, a szexuális és birtoklási vágy végletekig vitt – de nem stilizált! – bemutatása. […]

Az Ai no korída határsértő és tabudöntő mű a szex hatalmáról, és arról, hogy amiről nehéz beszélni, arról nem hallgatni kell. Hanem megmutatni.”

Caligula (1979)

Nem akárkik szerepelnek Tinto Brass rendező Caligula császár életéről készített, 22 millió dolláros filmjében: többek közt Malcolm McDowell, Peter O'Toole és Helen Mirren adta a nevét a pornográf jelenetekben bővelkedő kosztümös filmhez. Igaz, a forgatás idején még nem tudták, hogy egy kvázi szexfilmben szerepelnek, Bob Guccione producer (egyben a Penthouse tulaja) ugyanis a rendező háta mögött éjszakánként pornográf képsorokat rögzített^[a díszletek között, amelyeket aztán beleszerkesztett a film végső verziójába. A rendező és a producer közt ezután egy több mint egy évig tartó pereskedés kezdődött. A cenzorok a legtöbb országban persze kivágták a sikamlósabb jeleneteket, így az is a legendák ködébe vész, hogy pontosan hány perces az eredeti változat. A botrány ellenére, illetve pont azért kisebb kultusz alakult ki a produkció körül az elmúlt évtizedekben. Maga Helen Mirren később „művészet és genitáliák páratlan találkozásának" nevezte az alkotást.

Románc (1999)

A francia Catherine Breillat biztosra ment, amikor férfi főszereplőt keresett a filmjéhez, olyasvalakit talált, aki garantáltan nem mond nemet a merészebb jelenetekre: a pornószínész-legenda Rocco Siffredit. A történet főszereplője Marie, a fiatal tanítónő, aki szerelmes a barátjába, de Pault a szex, a testi közelség taszítja. A lány így más karjaiban jut el a csúcsra, először a férfiasan gyengéd Paolo, majd a szado-mazo játékokban otthonos iskolaigazgató veszi pártfogásába.

A hitelesnek tűnő szexjelenetek ellenére a Marie-t alakító Caroline Ducey szerint valódi behatolásra nem került sor, partnere, Rocco Siffredi máshogy emlékszik. A szexuális kalandozások a néző izgalomba hozására egyébként nem nagyon alkalmasak, Breillat célja ugyanis nem a gyönyörködtetés, hanem a női psziché feltárása, méghozzá Marie aktus előtt, közben és után előadott mélyenszántó monológjainak segítségével. A Románc így aztán a sikamlósnak tűnő téma ellenére kifejezetten nehéz film.

Legyél velem (2000) 

„Olyan, mint Thelma és Louise, csak konkrét behatolással”, írta a filmről egy kritikus, és nem is tévedett nagyot. A történet egyik főszereplőjét, Manut megerőszakolják, a másik, Nadine megöli az elviselhetetlen lakótársát. A két lány véletlenül összefut, és együtt indulnak szexszel és erőszakkal tarkított ámokfutásra.

A magyar forgalmazásban szégyenlősen érzelmes címet kapott film eredeti címe Dugj meg!, és ennek megfelelően nem is szemérmeskednek a főszereplők, akik a pornóiparból érkeztek, sőt korábban az egyik társrendező is pornószínésznőként dolgozott. A videóra forgatott, alacsony technikai színvonalú filmet azonnal be is tiltották több országban, odahaza, Franciaországban pedig politikai botrány lett abból, hogy először csak 16-os korhatárbesorolást kapott.

Intimitás (2001) 

Szexfilm ritkán kap Arany Medvét a Berlini Filmfesztiválon, és a legjobb női alakítás díját sem szokás ezért ugyanott kiosztani, ebből is látszik, hogy a nyílt szexjelenetek ellenére Patrice Chéreau alkotása nem pornófilm. Vagy nem csak az. A sztori szerint Jay és Claire minden szerdán találkoznak a férfi lakásán. Szeretkeznek, és ennyiben ki is merül a kapcsolatuk. Nem beszélgetnek, nem kérdeznek egymástól semmit. Míg Claire elégedett a helyzettel, addig Jay közelebbről is meg akarja ismerni partnerét. Az egyik találkozásuk után titokban követni kezdi a nőt, hogy többet tudjon meg róla: ki ő, hol lakik, mit csinál.

A komoly díjak ellenére a kritika vegyesen fogadta a filmet, sokan felhozták, nem minden alap nélkül, hogy gyanúsan hasonlít a Bernardo Bertolucci-féle Az utolsó tangó Párizsbanhoz. Ami biztos, a színészek karrierje nem sínylette meg, hogy vállalták az éles szexet is – Mark Rylance a Kémek hídjáért még Oscart is kapott.

A barna nyúl (2003)

Vincent Gallo filmnek álcázott avantgárd kísérletezéséről jó eséllyel ma senki nem beszélne, ha nincs az a bizonyos jelenet. Az írói, operatőri, vágói és jelmeztervezői feladatokat is magára vállaló Gallo egy motorversenyzőt alakít, aki cél nélkül utazgat két verseny közt, és közben egy régi barátnője, Daisy jár a fejében. Amikor megérkezik hozzá, a nő minden különösebb felvezetés nélkül orális örömökben részesíti.

A jelenet valószínűleg nem kelt akkora feltűnést, ha indokolható lenne bármivel is, és ha nem egy meglehetősen vontatott filmet kellene slusszpoénként lezárnia, illetve, ha nem a már ismertnek számító (és akkoriban Gallóval járó) Chloë Sevigny hajtotta volna végre a műveletet. A színésznő a Cannes-i bemutatót követően megvédte a produkciót, azzal, hogy művészi alkotás, amelyet múzeumokban kellene játszani, mint egy Andy Warhol-filmet. Egy későbbi, 2011-es interjújában sem tagadta meg a filmet, de azt mondta, lehet, hogy később terápiára lesz majd szüksége, és hasonló explicit szexjelenetet már biztos nem vállalna.

9 dal (2004)

Michael Winterbottom filmje nincs túlbonyolítva: a főszereplő, Matt felidézi emlékezetes egynyári kalandját Lisával, az amerikai vendéghallgatóval. Csak azt látjuk, ami fontos számukra, 9 rockkoncertet és szexuális együttlétet, felválta, ahol mind a zene, mint a szex élesben megy.

A film alapján ugyan nem mondanánk meg, de a rendező nem egy összeszokott szerelmespárt kért fel a főszerepre, sőt, úgy teremtette meg az igazi (szexuális) feszültséget Kieran O'Brien és Margo Stilley között, hogy csak a forgatás megkezdése előtti napokban mutatta be őket egymásnak, és két élesben felvett jelenet között szóba sem állhattak egymással. Stilley sokáig nem is engedte feltünteti a nevét a stáblistán. A film a The Guardian kritikusa szerint „úgy néz ki, mint egy pornó, de szerelmi történetnek érződik. A szex a pár kapcsolatának metaforájaként szolgál, és a Winterbottomtól megszokott érzékenységgel van rögzítve.”

Szerelem (2015)

Gaspar Noé nem tartozik a szemérmes rendezők közé. Már a 2002-es Visszafordíthatatlannal sokkolta a nézőket, később az Enter the Voidban „belső nézetből”, premier plánban mutatott egy behatolást, a Szerelem esetében pedig nem is titkolta, hogy az éles szexjelenetek célja a polgárpukkasztás, pláne mert itt 3D-ben fröccsen a néző arcába a sperma… A sztori akár még indokolhatná is a pornót idéző pillanatokat, hiszen egy szerelmi háromszögtörténetről van szó, de a dialógusok sajnos elég banálisak. A két amatőr és egy profi színészen viszont semmi nem múlik, ők tényleg mindent beleadnak – szó szerint.