Rosencrantz és Guildenstern halott (1990)

Tom Stoppard a Hamlet néhány, gyakorlatilag teljesen mellékes sorából épített fel először egy saját drámát, majd azt ő maga vitte vászonra. Két olyan emberről szól a történet, akik soha sem jönnek rá, mi a szerepük és miért ölik meg őket. Belekeveredtek egy történetbe, mely számukra éppolyan rejtélyes, mint a nézőnek. Kockáznak, fülelnek, túllihegik a parancsokat, és semmit sem értenek az egészből. Gary Oldman és Tim Roth a két címszereplő, egyikük sem tudja, melyikük melyik, mert felcserélhetőek és feláldozhatóak, és tényleg zseniálisak, és mivel ők generációjuk két legjobb karakterszínésze, kettősük elképesztően jó. Oldman a naivabb, szórakozottabb figura, aki úgy mellékesen feltalálja a papírrepülőt, a hamburgert és a szóteniszt.

JFK - A nyitott dosszié (1991)

Nem nagy, de nagyon fontos szerep: Oliver Stone tényfeltáró filmjében ő Lee Harvey Oswald, Kennedy elnök gyilkosa, akiről ma sem tudjuk, mi vezérelte, és a megannyi összeesküvés-elméletnek megfelelően még az is kérdéses, ő húzta-e meg a ravaszt 1963. november 22-én Dallasban. Oldman saját bevallása szerint ez az egyik kedvenc szerepe, Stone-tól pedig szabad kezet kapott a karakter kialakításához, ő pedig elképesztő alapossággal készült fel. Sikerült is Oswald minden manírját, testtartását, mozdulatát és bizonytalanságát visszaadnia, amihez persze vegyük hozzá a fizikai hasonlóságot is.

Rómeó vérzik (1993)

Csak a pénz és csillapíthatatlan szexétvágyának kielégítése érdekli a korrupt New York-i zsarut. Jack Grimaldi csak akkor döbben rá életének ürességére, amikor a maffiának adott információja következtében három rendőrbarátja életét veszti. Az FBI ügynökei a csinos Monát (Lena Olin) gyanúsítják a gyilkosságok elkövetésével, és koronatanúként akarják felhasználni a nagyfőnök ellen. A férfi a manipulatív bűvkörébe kerül, akire a maffia kimondta a halálos ítéletet. Don Falcone (Roy Scheider) parancsát Grimaldinak kellene végrehajtania, de hősünk nem áll a legszilárdabb erkölcsi talajon. Oldman zseniálisan hozza a gyenge, befolyásolható főhőst, aki csak akkor talál magára, amikor sarokba szorítják – és amikor már túl késő.

Leon, a profi (1994)

Persze, Luc Besson filmjének Jean Reno Leonja és Natalie Portman Mathildája a főhőse, de a film legemlékezetesebb figurája mégis Norman Stansfield, a korrupt zsaru, aki végzett a lány egész családjával. A komolyzene rajongó, örökösen kis színész kapszulákat fogyasztó Stansfield zseniális alak, egy gátlástalan, mégis színes, extravagáns és szórakoztató figura, Besson pedig volt olyan rutinos, hogy csupa ostoba fajankóval vegye körül, amitől ő még veszélyesebbnek, még egyénibbnek tűnik. És Oldman most is hozza azt a zseniális trükköt, hogy egyetlen másodperc töredéke alatt vedlik át egy látszólag normális pasasból egy pszichopata állattá.

Az ötödik elem (1997)

Besson és Oldman nagyon egymásra találhattak, mert a francia rendező-író-producer megint egy zseniális gonosztevőt bízott a színészre. Ő a világuralomra törő megalomán Jean-Baptiste-Emmanuel Zorg, aki ugyanakkor egy jókora pojáca is. És most kivételesen ne csak Oldmant dicsérjük meg, hanem a sminkeseket, maszkmestereket és öltöztetőket is, mert Zorg az idiotizmus, a magamutogatás, az infantilizmus és a különcködés rémálomszerű megtestesítője. Az a trükk, hogy bár nem lehet komolyan venni, rendszerint mégis eléri azt, amit akar. A csatlósainak tartott fegyverbemutatót képtelenség megunni, akárcsak a frizuráját.

A manipulátor (2000)

Laine Hanson szenátor asszony (Joan Allen) karrierje hirtelen fordulatot vesz, amikor Evans elnök (Jeff Bridges) őt jelöli a hirtelen elhunyt alelnök helyére. A politikusnő nem sokkal korábban váltott pártot. Régi és új ellenségei lejárató kampányt kezdenek ellene. A legelszántabb köztük Sheldon Runyon (Gary Oldman), a jelölőbizottság republikánus elnöke. Kiszivárogtat a sajtónak egy pikáns fejezetet Laine egyetemi múltjáról. Laine nem hajlandó kommentálni a vádakat, a közvélemény megosztott, és válaszokat vár. Hírek és híresztelések: a háttérben álló manipulátornak minden eszköz helyes, hogy céljait elérje, és Oldman ritkított hajjal, vastag szemüveggel, jócskán lefogyva olyan itt, mint egy hüllő. Kissé meglepő, hogy a rendkívül naiv filmért mind Allan, mind Bridges Oscar-jelölésig jutott, és pont ő nem.

Batman: Kezdődik (2005)

James Gordon felügyelő alakját természetesen nem csak egy Batman-film alapján ítéljük meg, ő állandó szereplő, és végig a morális iránytű, a józanság és az igazság rendíthetetlen őre, aki már akkor ott volt, amikor a kis Bruce Wayne elveszítette a szüleit. Ami lehetne rendkívül unalmas és egysíkú is – tulajdonképpen Christopher Nolan Sötét lovag-trilógiájában végig a rosszfiúk a legizgalmasabbak -, de egy ilyen színész nem tud egysíkú lenni. Pedig csak egyetlen eszköze van ehhez, egy dús, szembetűnő bajusz, amitől valójában tényleg csak egy szürke átlagember lesz, de pont ez a legjobb az egészben, hogy így is muszáj rá odafigyelni.

Suszter, szabó, baka, kém (2011)

Íme, egy megdöbbentő tény: Gary Oldman hosszú pályafutása és megannyi nagyszerű alakítás után csak Tomas Alfredson kémregényében jutott el az első Oscar-jelöléséig. Alfredson John le Carré kisregényéből dolgozott, csavaros történetének hőse pedig Georges Smiley, az újraaktivált kémelhárító, akinek egy kettős ügynököt kell lelepleznie, de magánélete egyes epizódjaival is el kell számolnia önmaga előtt. És akárcsak James Gordon felügyelő, Smiley is egy szürke figura, aki, bár életek felett rendelkezik, alapvetően egy hivatalnok, megspékelve persze azzal, hogy egy ragyogóan értelmes karakterről beszélünk. És bár kémfilmről van szó, itt mindent a párbeszédek visznek előre – és azok egyszerűen zseniálisak.

A legsötétebb óra (2017)

Joe Wright egy rendkívül rövid időre koncentrál a legismertebb angol politikus életében. Néhány nappal azután, hogy Nagy-Britannia miniszterelnöke lett, Winston Churchill élete egyik legnagyobb próbatétele elé került: megfontoljon egy kidolgozott békeszerződést a náci Németországgal, vagy határozottan kiálljon, és harcoljon az elveiért, a nemzet szabadságáért. A megállíthatatlan náci erők legázolták Nyugat-Európát, és az invázió veszélye a küszöbön állt; a közvélemény felkészületlen volt, a király szkeptikus, saját pártja pedig ellene szervezkedett. Churchill ilyen körülmények között nézett szembe legsötétebb órájával, Gary Oldman pedig felismerhetetlen a rápakolt „zsírpárnák” alatt, de így is zseniális. Kapott is érte egy Oscart, ami már rég kijárt.

Mank (2020)

David Fincher a legendás film, az Aranypolgár (1941) születését meséli el nekünk, csakhogy meglepő módon nem a szintén legendás rendező, Orson Welles  alakjára koncentrál, hanem a forgatókönyvíróra, Herman Mankiewiczre (Oldman) – nevének rövidítése adja ki a címet. Mankiewicz súlyos alkoholista volt, aki komoly ellenséget szerzett magának a milliárdos sajtómágnás, William Randolph Hearst (Charles Dance) személyében, és ebből a konfliktusból születik a leendő film forgatókönyve, de nem ez az egyetlen érdekellentét a film során, hiszen maga Welles is azt akarja elérni, hogy Mankiewicz neve ne szerepeljen a stáblistán. Oldmannek pedig egy ilyen karakter igazi jutalomjáték – meg is kapta érte élete harmadik Oscar-jelölését, de az eredményre még várnunk kell!