Szokás úgy hirdetni Dev Patel (Gettómilliomos, A Zöld Lovag) első rendezését, A Majomembert, mint a John Wick Mumbaiban, aki persze csak részben igaz: tényleg a leggazdagabb és egyben legszegényebb indiai metropoliszban járunk, és tényleg vannak benne kőkemény bunyók, de nagyon sok minden más is van. Ami jó hír is, meg nem is, mert egy elsőfilmes rendező ne vállalja magát túl, ha nem okvetlenül muszáj.

Névtelen hősünk (maga a rendező, Dev Patel), akit néha a Kölyöknek hívnak, néha Bobbynak hívatja magát, esténként gorillamaszkban vereti magát laposra megbundázott meccseken, hogy a pénzből közelebb juthasson anyja gyilkosaihoz. Első lépésként mosogatói állást szerez abban a luxus nightclubban, amit a város korrupt rendőrfőnökének felesége vezet, majd néhány ügyes manőverezéssel pincérként bejut a hely belsőbb termeibe, ahol a leggazdagabbak tivornyáznak. Sikerül a rendőrfőnök (Sikander Kher) közvetlen közelébe jutnia, de a döntő pillanatban elbizonytalanodik, és tulajdonképpen innen kezdődik a történet. Ami nem csak egy újabb bosszúmese…

Dev Patel, ha akarná sem tudná lemosni magáról „a Gettómilliomos sztárja” címet, de a jelek szerint nem is akarja. Itt is van prostitúcióra kényszerített szépség (Sobhita Dhulipala), és az általa játszott főhőst is gyerekként ismerjük meg, csontszegényen, de boldogan, ahogy rajongva hallgatja anyja meséit majomfarkú Hanumánról, Ráma hű szolgájáról, az erő és a bátorság megtestesítőjéről. Ebbe a részbe annyira beleszeretett a rendező-főszereplő, hogy újra és újra megmutatja nekünk, rázkódó kamerával, közeli képekkel, mintha egy videóra vett családi esemény lenne, és közben elfeledkezik arról, hogy ezzel elsősorban azt a bűnt kéne felvezetnie, amiért leforgatta az egész bosszúmesét, és egyrészt

egy ordas nagy giccset tol az arcunkba, másrészt nem igazán tudjuk meg, miért is kellett szegény mamának meghalnia.

Látjuk, ahogy meghal, tudjuk, kik a tettesek, valami szent földet is emlegetnek, bár nem tudjuk, ez pontosan mit jelent, de Patelnek, aki itt nyilván az érzelmi töltetet akarta megalapozni, nem a történetmesélés az erőssége – hanem az akció.

A Majomemberben az akció elképesztően brutális. Nem is a „ketrecharcos” részek, ahol a főhős majommaszkban szerepel, mert azok nem sikerültek annyira, sőt, mintha más koreografálta volna őket, hanem a bosszúszomjas részek. Azok elképesztőek, olyanok, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, csak még durvábbak.

Gyorsak, kegyetlenek, koszosak és elképesztő dinamikával rendelkeznek,

sőt, amiért sok pluszpont jár, még a helyi ízeket is sikerült beletenni, mint amikor főhősünk egy bordélyon átfutva menekülés közben a feldühödött tulajjal és annak baltájával találja magát szembe. Mindez nem elsősorban a John Wicket (2014) és annak folytatásait idézi meg, hanem A rajtaütés (2011) nyers, tűpontos, de cseppet sem steril akcióorgiáit. Igaz, maga Keanu Reeves is jelentős mértékben kölcsönzött az indonéz harcművészfilmből, bár ezt nem szokás emlegetni. A számos művészfilmből ismert Patel nem a tipikus harcművész színész – bár 10 éves kora óta taekwandózik és feketeöves karate bajnok -, de talán pont ez hoz új színt a műfajba.

Talán felesleges is mondani, de az akcióval bőven megvettek minket – csak azzal nem, ami két hosszabb laposra verés között történik. Szinte látom magam előtt, ahogy Patel a forgatókönyv felett ülve a fejét vakarja, majd a homlokára csap: legyen az igazi gonosz mellett

egy jelképes gonosz, akinek a karakterére társadalmi problémákat is rá lehet húzni!

Így kerül a történetbe egy szentéletűnek látszó guru (Makrand Deshpande), aki politikai játszmákat folytat, és aki a nemzeti és vallásos hevületre építve gyűlöletet szít a kisebbségek ellen – ami nem mellesleg valóban gyakori a sokszor forrongó Indiában -, akik jelen esetben a hizsdrák, vagyis transzszexuálisok. Egy ilyen közösségben talál menedéket hősünk, megismerve szokásaikat, szövetségeseket szerezve, de az embernek valahogy az az érzése, hogy ez egyrészt csak rossz értelemben vett érzékenyítés, kikacsintás a kritikusok felé, másrészt pusztán időhúzásnak tűnik.

Értem én, hogy Dev Patelben elsőfilmesként buzgott a bizonyítási vágy, és rögtön sokat akart. Személyes hangnemet, bosszút, akciót, egy kis szerelmet és társadalmi igazságot, indiai ízeket és európai rálátást, erős hangulatot és még erősebb színészi alakítást. Az utóbbi kedvéért van ott a komikus Pitobash amolyan bűnrészesként a főhős mellett, és a hasonló produkciókban remekelő dél-afrikai Sharlto Copley (District 9) a ketrecharcok menedzsereként – mindkettő feleslegesen, karakterük abszolút kihagyható,

nem véletlen, hogy végül egyikőjük sorsát sem ismerjük meg.

Megannyi messze nem jelentéktelen hibája ellenére A Majomember még így is rendkívül erős film, és a benne tobzódó kőkemény erőszak sem öncélú – nem véletlenül állt be a produkció mögé a hasonlóan nyers és kemény történeteket kedvelő Oscar-díjas Jordan Peele (Tűnj el!), aki menet közben lett a film egyik producere, visszavásárolta a jogokat a Netflixtől, hogy a történet a mozikba kerülhessen,