A Wellhello zenéjére és életérzésére komponált szkeccsfilm pont azt hozza, amit Fluor Tomi zenekara: némi idézőjelbe tett romantikát, humort, jó dumákat, napfényt és egy rakás YOLO-t!
Kinek ajánljuk? Ez esetben ezt aligha kell magyarázni. A srácoknak és a csajoknak!
Én bírom Fluor Tomit, bírom benne, hogy egyszerre pimaszul laza és rendkívül profi, és bejön a Diaz behízelgő hangjával és néhány zenésszel kiegészült Wellhello. Persze, van benne egy icipici nyál is – azt például hogy gondolták, hogy„most a kavicsok közé vinnélek magammal”? -, de ezt bőven ellensúlyozza a humoruk, a jó zenei alapok, és az, hogy különösebb erőlködés nélkül modernek és kortársak. Ez utóbbi vonásukra megy rá Tiszeker Dániel első nagyjátékfilmjében, a #Sohavégetnemérősben.
Kisbusszal járja az országot KarácsonTamás "Fluor" és Csöndör László (Diaz) no és a Wellhello, turnén vannak, néha megállnak kajálni vagy bevásárolni és egy kicsit asszisztálni ismerkedős sztorikhoz.
Hat kisfilmben próbál pár srác különböző, hol nyakatekerten rafinált, hol szánalmas, hol teljesen egyéni módszerrel csajokat felszedni, a csajok pedig, mint afféle kényszerű pontozóbírák, hol büntetnek, hol jutalmaznak, és persze like-olnak, visszajelölnek, tindereznek és instáznak. Merthogy, idézve a sajtóanyagból, a film „a mai huszonévesek életérzését, gondolkodását, problémáit, párkapcsolatait ábrázolja”, okostelefonos, közösségi médiás, márkás ruhás történet, de a lényeg a csajozás, és az 30 éve is ilyen volt. És 30 év múlva is ilyen lesz.
Érdekes módon a csakis pasik által készített film – a producer Lévai Balázs, Horváth András Dezső, Fehér Gáspár és Fehér Boldizsár - szinte kizárólag a lányok szemszögéből mutatja a hol erőltetett, hol teljesen természetes felszedős próbálkozásokat.
Ehhez több mint tucatnyi, pályakezdő, de rendszerint már ismert és persze nagyon csinos színésznő asszisztál, és ahogy egy szkeccsfilmnél lenni szokott, kiszámíthatóan erősen kezdünk, hogy úgy a játékidő kétharmadában kicsit leüljünk, kicsit kifogyjon a szusz, majd a végére új lendületet kapjon. Pataki Ádám operatőr egy vérprofi videóklip látványvilágát rakta össze, ami kitart nagyjátékfilmes hosszra is, a dumák pörögnek, lazák és csak néha tűnnek túlságosan is „a mai huszonévesek életérzését” közvetítőnek, a színészekre pedig egyáltalán nem lehet panasz.
Vicces egyébként, hogy Sztarenki Dóra ma már mindenhol ott van – és ezzel nem bántani akarom -, legyen szó tévésorozatról, 56-os image filmről, tetszőleges most vagy a közeljövőben bemutatott magyar játékfilmről, de nem lett sok belőle.
A végre nemcsak fővárosi, hanem debreceni, veszprémi, soproni és persze balatoni helyszíneken forgatott film végére viszont picit elfogy a zene. A Wellhello számok és feldolgozásaik ekkor már tök egyformának tűnnek - talán még rá lehetett volna tenni valami mást, talán egy régi klasszikust Fluor feldolgozásban -, és talán ezért is van, hogy néha a szereplők is egyformának tűnnek.
Értem, hogy teljesen egységes képi világra törekedtek és ugyanazt a korosztályt, illetve annak valamiféle ideáltípusát akarták szó szerint megénekelni –, de emiatt néha összecsúsztak a karakterek.
Egyik sem túl erősen megrajzolt, de egyik sem elrajzolt, kellemes egynyári figurák, olyanok, mint a rozéfröccs, amit a lányok rendelnek a filmben. Kellemes, nem üt fejbe, és nem lehet vele túl nagyot hibázni sem. És persze ott van az is, hogy furcsa másokat nézni és hallgatni, amint csajozni próbálnak. Olyan, mintha állnál a pultnál valami helyen, és hallgatnád, miként fűzi a sorra nőket a melletted álló srác: ha bénán csinálja, azért zavar, ha túl jól, azért. De ez legyen az én bajom.
Értékelés: 7/10
