Nehéz kérdés a hatalomátvétel a Vatikánban, hiszen nem csak egy nagy tiszteletnek örvendő hivatalról van szó, de világnézeti paradigmaváltásról is - és ezt az Anthony Hopkins-Jonathan Pryce páros teszi számunkra is érthetővé.
Történetünk elején 2005-öt írunk, a rendkívül népszerű, a világ felé különösen nyitott, ám sok szempontból nagyon konzervatív II. János Pál pápa halott, a vatikáni főpapválasztó konklávénak új főnököt kell választania. És a választás, amelyet filmünk úgy mutat be a saját rituáléival és a rengeteg skarlát színű ruhába öltözött bíborossal, mint valami óriási bingójátékot, meglepően könnyűnek és egyértelműnek bizonyul. Bár szóba kerül az argentin Jorge Mario Bergoglio bíboros neve, a többség a néhai pápa munkatársára, a német Joseph Aloisius Ratzingerre szavaz, aki immár XVI. Benedek néven a hagyományos konzervatív vonalat képviseli, és akit még házon belül is csak „isten rottweilerének” gúnyolnak, mások vaspápának hívnak.
Van olyan is, aki egyszerűen nácinak nevezi, hiszen a világháborúban német egyenruhában harcolt. Tegyük hozzá, nem nagyon volt más választása, de a fiatalon a lengyel ellenállásban részt vevő előző pápa után ez így is meredek váltás volt. Ez azonban csak A két pápa legeleje. Mert a katolikus egyház nem újul meg az új pápa alatt, a Vatikánt botrányok rázzák meg, Benedek egészségi állapota romlik, és ekkor érkezik újra Rómába a kiábrándult Bergoglio bíboros, hogy beadja a lemondását. Csakhogy a liberális, munkáját javarészt a nép, és főleg a szegények között végző bíboros pont kapóra jön az exit stratégián gondolkodó Benedeknek, a két férfi pedig elkezdi kóstolgatni egymást. Na nem úgy, mint a kocsmában, rendkívül tiszteletteljesen, mégis céltudatosan, ügyesen, okosan, és tisztelettel a másik iránt – mégiscsak pápákról van szó.
És ez Fernando Meirelles (Isten városa, Az elszánt diplomata, Vakság) filmjének a titka. Ferencnek jó sajtója van, nem kell neki még egy propagandafilm – nemrég ment nálunk is a Wim Wenders rendezte Ferenc pápa – Egy hiteles ember című dokumentumfilm -, aki akarja, az tudja, hogy mit képvisel. A két pápa igazából nem is a Vatikánról és a pápaságról szól, bár Meirelles elég határozottan áll Ferenc oldalára, hanem két férfi barátságba oltott hatalmi játszmájáról, és persze két nagyszerű színész játékáról. Merthogy Benedeket Sir Anthony Hopkins, Ferencet pedig Jonathan Pryce alakítja, és ha ők ketten másfél óráig csak kávéznának és mindenféléről fecsegnének, az is elképesztő módon nézhető lenne. Sokkal kevésbé működik is a film, amikor nem őket látjuk, Meirelles ugyanis kicsit kutakodik Bergoglio bíboros múltjában még az argentin katonai junta idejéből, hogy megmutassa, mitől lett az, aki.
A képlet persze nem ilyen egyszerű, nem mindig elég két iszonyú tehetséges színész. Kellenek a jól megírt párbeszédek, amiket Anthony McCarten saját színdarabja alapján adaptált forgatókönyvvé, és gondolom, viszonylag sok minden csupán az ő fantáziájának szüleménye. Kellenek továbbá sokat mondó pillanatok, amikor a karakterek kiléphetnek egy pillanatra a közös játszmájukból, hogy külön-külön is értékelhessük őket, és persze kell egy izgalmas tálalás és egy szövegkörnyezet is. A két, itt bemutatott pápaválasztó konklávé ugyanis egyszerre volt egyház- és médiatörténeti vízválasztó is, és Ferenc nem csak mint személyiség meghatározó, de ő lett az első jezsuita pápa, az első dél-amerikai, és ha a XVIII. századi, a mai Szíriában született III. Gergelyt nem számítjuk, az első nem Európában született egyházfő is. Ami azért nem semmi. És Benedek is jól jött ki a meccsből: nem csak megtarthatta a fényűző nagy pápai nyaralót, de papíron továbbra is pápa maradt, emeritus pápa, vagyis kiérdemesült pápa lett a rangja.
Értékelés: 8/10
