Amikor a valóságban egy különösen bizarr helyzettel szembesülünk, néha ilyesmit mondunk: “ha ezt filmen látnánk, nem hinnénk el, olyan elképesztő!” Az angolnak van is kifejezése erre: stranger than fiction, azaz “furább, mint a fikció”. Clint Eastwood új filmje, a Kettes számú esküdt abból a hülye helyzetből indít, hogy pontosan egy ilyen hihetetlen, kitalált szituációt mutat be. 

Pokoli, extrém véletlenek összjátékának köszönhetően olyan dilemma elé kerül egy gyilkossági tárgyalás egyik esküdtje, Justin Kemp (Nicholas Hoult), amivel ha a valóságban találkoznánk, azt mondanánk: milyen jó, hogy ezt nem egy forgatókönyvíró (Jonathan A. Abrams) találta ki! Azonban a film összes készítője ért annyira a mesterséghez, hogy a remek dráma elfeledtesse velünk az alaphelyzet konstruáltságát, 

a film végére pedig már a csontjainkban érezzük feszülni a morális ellentmondásokat.

A Kettes számú esküdtet az USA-ban korlátozottan mutatták be mozikban, a nézők túlnyomó része világszerte csak most, a streamingen találkozhat vele. Ez méltatlannak tűnhet a mozis veterán Clint Eastwooddal szemben, akinek lehetséges, hogy ez lesz az utolsó filmje. Azonban a nagyrészt a bíróságon, nem túl nagyszabású díszletek között játszódó film azon kivételek közé tartozik, amelyek minden erényük ellenére sem üvöltenek a nagyvászonért. Szóval teljesen nyugodt szívvel nyomhatunk a lejátszás gombra a Max felületén.

Problematizáljuk a villamost!

De mi is a fentebb említett központi a dilemma? Holott ez kiderül a film első jeleneteiben, nincs szívem a kritikámban lelőni a poént. Sőt: arra biztatok mindenkit, hogy nyugodtan kiabálja le ismerőseit, ha előre el akarnák árulni neki. A Kettes számú esküdt az első “felvonásban” ügyesen, pontosan időzített rendezői és színészi munkával bontja ki az alapkonfliktust – sokkal nagyobbat üt, ha nem tudunk semmit róla a film megnézése előtt. Eastwood nagyrészt sikert arat abban, hogy a helyzet ne tűnjön annyira nevetségesnek, konstruáltnak, mint ahogy az papíron kinézhetett, Hoult pedig esendő, emberi alakításával cövekeli le a filmet. Ingerküszöbünktől függően azért érezhetjük egy-egy ponton, hogy kilóg a lóláb:

az esküdt és a többi karakter minden egyes személyiségjegyét, a gyilkossági ügy minden egyes körülményét érezhetően olyan – szinte perverz – hozzáállással találták ki a készítők, hogy Kemp a matematikailag lehetséges legnagyobb szarban legyen, mire ténylegesen beröffen a cselekmény.

Bele se merek gondolni, hogy milyen borzasztó film lenne a Kettes számú esküdt, ha a fináléra hagyná a csavarokat, és nem építené be őket az alaphelyzetbe. Így viszont a némileg karcosnak ható kezdés után nem marad más hátra, mint a felvetett morális dilemmák cincálgatása, és a remek karakterdráma. Tudjuk, hogy szemfényvesztést, egy bűvésztrükköt látunk – de milyen ügyeset!

Houlthoz csatlakozik Faith Killebrew ügyész szerepében Toni Collette, aki saját etikai ellentmondásaival árnyalja a cselekményt, valamint J. K. Simmons egy rövid, szeretnivaló mellékszerepben. A gyilkossági ügy vádlottját a korábban gyerekszínészként befutott Gabriel Basso (Super 8, A nyár királyai) alakítja. Eastwood és Abrams ezt a kulcsfontosságú szereplőt némileg a háttérben tartják (helyesen), de a színész minden egyes neki jutó másodpercet hatásosan használ ki, hogy megszemélyesítse a központi konfliktust. Nem az ő alakítása lesz az első dolog, ami hetekkel-hónapokkal később eszünkbe fog jutni a Kettes számú esküdtről – ám ha nem végezné ilyen jól a dolgát, kevésbé lenne érdemes egyáltalán visszaemlékezni erre az egészre.

A kérdés jó, de van-e válasz?

A valószínűtlenségek tematikai értelemben végül a helyzetekkel, karakterekkel szembeni előítéletek felülírása, vagy legalábbis megkérdőjelezése mellett találják meg a helyüket a filmben. A film, ügyesen tompítja Occam borotvájának élét azzal, hogy a karaktereket, és a nézőt is szembesíti előzetes elvárásaival, ösztönös megérzéseivel:

• Egyértelmű-e, hogy tényleg bántalmazó pasija ölte meg a meggyilkolt nőt?
• A lehetséges esküdtjelöltek közül miért pont az egyetlen fekete férfit faggatjuk arról, hogy veri-e a feleségét?
• Elhisszük-e egy zűrös múltú, törő-zúzó, gyilkossággal vádolt volt bandatagnak, hogy már végleg jó útra tért?
• Elhisszük-e egy józansággal küzdő alkoholistának, hogy elment egy bárba, kikért egy italt, de az utolsó pillanatban összeszedte az erejét, és nem ivott bele?

Az egyetlen állítás, amit a Kettes számú esküdt letesz az asztalra, az a következő: a valóság néha sokkal bonyolultabb, ellentmondásosabb, bizarrabb, mint ahogy azt elképzeljük, akár a média, akár közvetlen környezetünk, akár belénk nevelt reflexek alapján. Ha csupán ennyi lenne a filmben, ezt a felhangot könnyen lehetne értelmezni pőre narratív kifogásként a film eleji valószínűtlenségek legitimálására. 

Ez azonban nem az állítások és a válaszok filmje, hanem a kérdéseké: mégpedig az olyanoké, amik jóval fajsúlyosabbak a fentebb felsoroltaknál.

A végeredmény pedig egy olyan lezárás lesz, amely bőven ad gondolkodnivalót arról, hogy lehet-e tényleg vak az igazság, hogy tudunk-e hinni a felsőbb jóban saját magunk ellenére, és hogy mik azok a határok, amiket még akkor sem (vagy főleg akkor?) szabad áthágni, ha a saját megváltásunk, vagy álmaink elérése múlik rajta. 

Eastwood a fináléban két ellentétes előjelű feloldást is belebegtet a film konfliktusára, ám elvágja a zárójelenetet még azelőtt, hogy állást foglalna valamelyikük mellett. Talán ő sem tud? Talán nem is akar? Talán nekünk kellene ezt megtenni? Képesek vagyunk egyáltalán megtenni? Van jogunk hozzá? 

Vagy el kell fogadnunk, hogy egy dilemma éppen azért dilemma, mert nincs rá helyes megoldás? No és tényleg furcsább-e ez a fikciós film, mint a való élet? Bizony-bizony, ezek itt a rohadt nagy kérdések.