Amerika fegyverben (1985)

Hogy Pacino denirósodása nem tegnap kezdődött, arra a legjobb példa ez az 1985-ös történelmi dráma, amelyben a színész egy olyan prémvadászt alakít, akit akaratán kívül belerángatnak az amerikai függetlenségi háborúba. A filmet pedig nemcsak a kritikusok gyűlölték, de masszív bukás volt a mozikasszáknál is – mindenki legnagyobb meglepetésére, hiszen az Amerika fegyverbent az a Hugh Hudson rendezte, aki négy évvel korábban a négy Oscar-díjjal elismert Tűzszekerekkel bizonyított; Pacino maga pedig nem kisebb sikert követően vágott bele a forgatásba, mint A sebhelyesarcú.

A korabeli kritika elismerte, hogy a film látványosan ábrázolja a háború őrületét, de úgy érezték, a sztori maga akkora hülyeség, hogy semmi sem tudja megmenteni a produkciót. Az Amerika fegyverben egyébként

majdnem derékba törte a sztár pályáját:

a bemutató után négy évig nem jött ki új projektje – az 1989-es A szerelem tengerével azonban szerencsére helyreállította a renoméját.

Gengszterrománc (2003)

A sztár szerencséjére könnyű megfeledkezni róla, hogy a Gengszterrománcban ő is szerepelt, hiszen az utókor elsősorban a Ben Affleck – Jennifer Lopez-jegyespár monumentális bukásaként őrizte meg az emlékezetében. Pacino az a gengszterfőnök, Starkman, akinek a kedvéért (hogy elkerülje a börtönt) a főhőst, egy Larry Gigli nevű szépreményű bűnözőt (Affleck) megbíznak azzal, hogy rabolja el egy vizsgálóbíró szellemileg visszamaradott öccsét. Martin Brest (Beverly Hills-i zsaru, Éjszakai rohanás, Ha eljön Joe Black) gengszterromkomja a „minden idők legrosszabb filmjei”-listáknak is népszerű szereplője; a kritikusok elsősorban bugyuta, zavaros sztorija miatt kutyázták.

88 perc (2007)

Karrierje későbbi szakaszában éveinek növekvő száma ellenére Al Pacino egyre több akciófilmes szerepet vállalt el: ezek közé tartozik a 67 évesen forgatott 88 perc is, amelyben egy Jack Gramm nevű egyetemi tanárt/igazságügyi szakértőt játszik, aki egy nap halálos fenyegetést kap, miszerint már csak 88 perc van hátra az életéből. Biztos benne, hogy a háttérből a kivégzésére váró sorozatgyilkos, Jon Forster irányít, akit egykor ő juttatott rács mögé. Jack egyre paranoiásabb és bizonytalanabb lesz, már nem bízik sem az asszisztensében, sem a diákjában, Laurenben (Leelee Sobieski), de még az egyetem igazgatónőjében, Carolban (Deborah Kara Unger) sem. Ráadásul a rendőrség is a nyomában van, az újabb gyilkosságokkal ugyanis őt gyanúsítják. Emberünknek tehát 88 perc áll a rendelkezésére, hogy megmentse a saját életét, egyúttal bebizonyítsa az ártatlanságát;

s habár a film ezt az időintervallumot valós időben ábrázolja, attól még nem több ócska thrillernél – és ezen Pacino sem tudott változtatni.

A törvény gyilkosa (2008)

Sztárunk nem tanult az egy évvel korábbi esetből, így közvetlenül a 88 perc után ismét egy silány sorozatgyilkosos filmet forgatott. Pedig A törvény gyilkosában Pacino nem kisebb riválissal dolgozott együtt, mint Robert De Niro – ám ezúttal ahelyett, hogy inspirálták volna egymást (mint korábban A keresztapa II-ben és a Szemtől szembenben, később pedig Az írben),

mindketten borzalmasan játszottak

(Pacino mindent túljátszott, De Niro pedig végigunatkozta a cselekményt), és a film is egy közepesnél rosszabb, sablonos zsaruthriller lett.

A két sztár két, nyugdíj előtt álló nyomozót játszik, akik már 30 éve társak, és még egy utolsó ügyet mindenképpen meg kell oldaniuk. A maga Robert De Niro által elmesélt anekdota szerint pedig a két színész is tisztában volt vele, milyen csapnivaló a film, amiben játszanak, hiszen A törvény gyilkosa olaszországi díszbemutatóján a Dühöngő bika sztárja a következő szavakkal fordult Pacinóhoz: „Nagyszerű ez a fogadtatás, de mi lenne, ha legközelebb

valami olyasmit csinálnánk együtt, amivel tényleg kiérdemeljük, és amire mi is büszkék lehetünk?”

Senki fia (2011)

Jonathan (Channing Tatum), a megbízható zsaru próbál normális életet élni, ám gettóbeli múltja utoléri. Amikor Loren, a rámenős riporternő (Juliette Binoche) rászáll egy 16 évvel korábbi ügyre, melynek során a rendőrség két gyilkosságot is eltussolt, minden összeomlik. Az akkor még kölyök Jonathan önvédelemből lelőtt egy narkóst, majd kis idővel később egy halálos balesetnek is ő volt az okozója. Charles Stanford nyomozó (Al Pacino) megsajnálja a fiút, akinek az apja is rendőr volt, és szemtanúk hiányában gyorsan lezárja a nyomozást, kihagyva belőle a srácot. Mathers parancsnok (Ray Liotta) azonban kénytelen foglalkozni az esettel, és pont Jonathant bízza meg az üggyel…

Dito Montiel bűnfilmjét a kritikusok úgy lehúzták, hogy mindössze 15 százalékon áll a kritikákat összesítő Rotten Tomatoes oldalon; de a közönség sem szerette, hiszen az ő szavazatuk alapján is csak 22 százalékos a mű. Az újságírók szerint a Senki fiát csak az impozáns szereposztás mentette meg az Arany Málna-díjaktól;

Jack és Jill (2011)

2011-ben Al Pacino duplázott, hiszen a Senki fia mellett kijött egy egészen más zsánerű, de nem kevésbé silány alkotás, amiben szerepelt: a Jack és Jill című Adam Sandler-mozi, amit méltán válogattunk be Adam Sandler legrosszabb filmjei és Minden idők leghitványabb vígjátékai című összeállításunkba is. A Jack és Jill legnagyobb hibája, hogy sosem rendelkezett épkézláb forgatókönyvvel, csupán arra a minden bizonnyal zseniálisnak gondolt alapötletre épült, hogy Sandler ikertestvéreket játszik benne, akik közül az egyik fiú, a másik lány.

Az alkotók mindehhez pusztán annyit tudtak hozzátenni, hogy Jack és Jill nem jönnek ki egymással, és mindezt egy családi hálaadás bemutatásán keresztül kell végigszenvednünk. A nőnek öltöztetett Sandler mellett pedig a saját magát alakító Al Pacino is nagyon kínos a filmben

– nemcsak azért, mert a sztori szerint rányomul Jillre, hanem azért is, mert szemmel láthatóan halálosan komolyan vette a megbízást, és megpróbált nagyon átélt alakítást nyújtani.

Pacino odaadásának az lett az eredménye, hogy Arany Málnát nyert a legrosszabb férfi mellékszereplő kategóriában; de a film maga is rekordernek számít azzal, hogy minden kategóriában „győzedelmeskedett”, amelyben jelölték – azaz az összesben.

A megtévesztésen túl (2016)

Ebben a jogi thrillerben is rengeteg tehetséget pazaroltak el, hiszen Pacino mellett Anthony Hopkins is játszik benne – mégis csak alig több mint 2 millió dollár lett a világszerte elért jegybevétele. A megtévesztésen túl – amelyben egy újdonsült ügyvéd (Josh Duhamel) mindent a feje tetejére állít, amikor elvállal egy nagy horderejű ügyet egy gyógyszergyártó vállalat igazgatója (Hopkins) ellen – olyan rettenetesen sikerült, hogy nálunk be sem mutatták a mozik: a Netflixen nézheti meg minden mazochista ezt a rettenetet. Sztárunk egyébként a főhős jogi cégét vezető senior partnert játssza, de alakításával kapcsolatban a kritikusoknak csak az a kínzó kérdés járt a fejében, hogy miért vállalta el. Ezek után nem túl meglepő, hogy a film 7 százalékon áll a Rotten Tomatoeson, és a csak kicsivel jóindulatúbb nézők is mindössze 22 százalékra értékelték.

A hóhér (2017)

Al Pacino eddigi karrierjének

csont nélkül a legnagyobb bukása

ez a thriller, ami az akasztófa nevű játékot gondolja újra olyan formán, hogy a sztori szerint egy kitüntetett gyilkossági nyomozó (Pacino) összeáll az FBI profilozójával, egykori partnerével (Karl Urban), hogy megoldják egy olyan sorozatgyilkos ügyét, aki az akasztófa alapján gyilkolászik. Johnny Martin (az meg ki a jó ég?) rendezése világszerte mindössze 104 ezer dollárt hozott a mozikban, és a későbbi házimozis bevételekkel is alig tudták 2 millió fölé tornászni az eredményt. A kritikusok sablonosnak, elcsépeltnek és giccsesnek ítélték a művet, szóval a maga 4 százalékával a Rotten Tomatoeson kritikailag is ez a sztár egyik legkevésbé sikeres produkciója (szorosan a 3 százalékos Jack és Jill nyomában).

(via ScreenRant)