Egy dolog, amit az alkotók elképzelnek, és egy másik, amit a nézők befogadnak. Papíron persze egy műalkotásnak nincs „jó” vagy „rossz” olvasata, a film egy szubjektív műfaj, ettől függetlenül néha elég nagy szakadék tátong az alkotói szándék és a nézők értelmezése közt. Mutattunk már erre hat példát, most következzen még 9 izgalmas eset.

Rambo (1982)

A Rambo az egyik legjobb film a háború következményeiről, és ez nem csak annak köszönhető, hogy a Sylvester Stallone által alakított főhős egyszemélyes hadseregként száll szembe azokkal, akiknek a védelmében idegen földön harcolt. A sztori egy zöldsapkás veterán körül forog, aki Vietnamból visszatérve akarja újrakezdeni az életét, de ehelyett a  helyi seriff és a hatóságok zaklatni kezdik, ami arra készteti, hogy  a Vietnámban tanult gerillahadviselés szabályai szerint azonnal a közeli erdőség felé vegye az irányt, majd egyenként végezzen ellenségeivel.

A Rambo két filmből áll, és teljesen a nézőkön múlik, hogy melyiket fogadják be. Van az intenzív akciófilm, amelynek középpontjában a kőkemény Stallone áll, aki mindenkit kicsinál, aki keresztezi az útját, és ami életre hívta a céltalan folytatások franchise-ját. És persze ott van egy drámai történet egy poszttraumás stressz-szindrómában szenvedő férfiról, aki a dühét a honfitársain tölti ki, miközben megpróbálja elfogadni, hogy minden, amit Vietnamban tett, hiábavaló volt. A két film közül valójában csak az utóbbi igazán figyelemre méltó.

Az utolsó akcióhős

Stallone mellett Arnold Schwarzenegger volt az 1980-as és 1990-es évek egyik legnagyobb akciósztárja. Mint oly sokan mások a műfaj nagyjai közül, a 90-es években ő is több olyan filmben játszott, amely szatirizálta és parodizálta korábbi imázsát, és az egyik legjobb példa erre Az utolsó akcióhős. Annak ellenére, hogy metatörténete az akcióműfajt és a közönség Arnoldhoz való viszonyát kommentálta, a film nem nyűgözte le a kritikusokat, akik többnyire csak egy szellemes ötletet láttak benne, amelyet nem sikerült kielégítően kivitelezni.

A rossz marketing és a konkurens premierek, mint például a Jurassic Park is minden bizonnyal hozzájárultak a film bukásához, még ha mára kultikus státuszra is tett szert. Schwarzenegger mindenesetre szívére vette a negatív visszhangot, amire a netflixes dokumentumfilmben, az Arnoldban is kitért:

Mátrix feltámadások (2021)

Amikor a Warner Bros zöld utat adott a kultikus Mátrix-franchise negyedik filmjének, a rajongók lélekben újabb, gravitációt meghazudtoló, látványos akciójelenetekre számítottak. Ehelyett pontosan azt kapták, amire nem számítottak: Lana Wachowski stílusos akciófilm helyett inkább egy furcsa meta-analízist készített a (hollywoodi) filmiparról.

Ez a metaüzenet ráadásul a legtöbb néző figyelmét elkerülte, akik egyszerűen csak egy furcsa, félresikerült katyvasznak látták a filmet. Pedig ha jobban megnézzük, akkor teljesen egyértelmű, hogy a Mátrix feltámadások izgalmas tanulmány a kortárs franchise filmkészítés korlátjairól, és van, aki odáig megy, hogy Wachowski rendezése tekinthető a hasonló filmek elleni tiltakozásnak is.

Whiplash (2014)

Damien Chazelle nevéhez olyan filmek fűződnek, mint Az első ember, a grandiózus Babylon vagy Kaliforniai álom, amiért megkapta a rendezői Oscart, de ezzel együtt is lehet amellett érvelni, hogy debütáló alkotása, a Whiplash az eddigi főműve.

A felnövéstörténetként és karaktertanulmányként is nézhető film végére a főszereplő, Andrew egy megtört zenész, aki teljesen a tanára akaratához idomult, és alig maradt önmegvalósítási lehetősége. Eléri álmát, hogy színpadon játszhasson, és kiérdemli tanára tiszteletét, de ez nem egy hollywoodi sikertörténet, ahol a kemény munkát dicsőítik, hanem egy kíméletlen elemzés arról, hogyan lehet eljutni a csúcsra, néha azz erkölcs és a személyiség teljes feláldozásával.

A Wall Street farkasa (2013)

Martin Scorsese filmje a rafkós brókerről, Jordan Belfortról szól (Leonardo DiCaprio zseniális alakításában), aki a valóságban is a korrupt tőzsdei ügyleteivel emelkedett fel üstökösként az üzleti világban, majd bukott hatalmasat. A Wall Street farkasában maga Belfort is látható egy rövid ideig: motivációs guruként konferálja fel saját magát a fináléban.

Az, hogy az említett "Add el nekem ezt a tollat" című jelenet minden elsőéves üzleti szakos hallgató kötelező tananyagává vált, azt bizonyítja, hogy a film szatirikus hangvétele ellenére is sokaknak félrement az üzenet.

A film több időt tölt Belfort kicsapongó életmódjának részletekbe menő feltárásával, mint tetteinek következményeivel. Emiatt sokan gondolják úgy, hogy A Wall Street farkasa az úgynevezett "amerikai álom" kritikájaként visszafelé sült el. Még Leonardo DiCapriónak is meg kellett szólalnia, és el kellett ismételnie, hogy a film nem pártolja, hanem elítéli Belfort viselkedését.

Joker (2019)

A legjobb színész és a legjobb filmzene kategóriájában Oscar-díjas és a kritikusok által is elismert Joker nem egy hagyományos eredettörténet. Batman ikonikus ellenlábasát Todd Phillips rendező törékeny emberként ábrázolja, aki kétségbeesetten küzd azért, hogy lássák, és akit a kortárs társadalmat sújtó korrupció a végletekig hajt. A Joker körül egy olyan vita lángolt fel, amely régebbi, mint maga a film műfaja: vajon az erőszakos tartalom erőszakos viselkedést vált ki?

A film egyértelműen azt akarja elérni, hogy a nézők kétszer is gondolják meg, mielőtt passzívan betagozódnak egy elnyomó rendszerbe, de ez nem jelenti azt, hogy Phillips anarchista tombolásra akarja felbujtani a nézőit. Sokan aggódtak amiatt, hogy Joker erőszakos cselekedetekre inspirálhat, vagyis úgy tűnik, hogy ők maguk sem értették a csattanót.

Amerikai pszichó (2000)

Mary Harron olyan adaptációt készített Bret Easton Ellis kultregényéből, amely nem veszi túl komolyan magát, és az utolsó pillanatok abszurditásának elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy megmutassa a nézőknek, milyen könnyen lehet mindenféle gonosz fantáziát kivetíteni egy hasonlóan romlott valóságba. Mégis, a filmet a bemutató idején azzal vádolták, hogy az erőszakot és Patrick Bateman yuppie életmódját dicsőíti, ráadásul nőgyűlölő is, illetve, hogy egy hagyományos sorozatgyilkos-története alapul.

Az igazság az, hogy az Amerikai pszicho sokkal ambiciózusabb, mint azt a könyvhöz képest egyszerűbb sztori sugallja, és a film befejezésének nem lineáris megközelítése az első utalás arra, hogy van valami a felszín mögött is. A film párhuzamosan mutatja be Bateman őrületbe süllyedését és a materializmus, illetve a törékeny férfiasság szatíráját, és ettől válik a kétezres évek egyik legizgalmasabb, félreértett remekművévé.

Eredet (2010)

A Leonardo DiCaprio főszereplésével készült Christopher Nolan-film utolsó jelenetének köszönhetjük a filmtörténet egyik legforróbb vitáját. Amikor Dom Cobb (DiCaprio) évekig tartó száműzetés után visszatér otthonába, és újra találkozik gyermekeivel, megpörgeti a pörgettyűt, ami mindig elárulja számára, hogy a való világban van-e éppen, vagy álmodik. Nolan ebben a pillanatban a pörgettyűre közelít, majd nem várja meg, hogy megtudjuk, hol vagyunk épp, és a főhős jól járt-e: nemes egyszerűséggel elvágja a jelentet.

A „totem” folyamatosan forog, ami arra utal, hogy még mindig az álomban van. A rajonók évek óta vitatkoznak erről, elszántan próbálnak konszenzusra jutni arról, hogy mi is történt valójában. De talán éppen az a lényeg, hogy nem tudjuk, mi történt valójában. Ahogy Nolan interjúkban elmondta, az utolsó jelenet valójában arról szólt, hogy "a filmen kívülről kétértelművé tegyük a filmet". Vagyis a film vége azt jelenti, amit szerinted jelent.

Született gyilkosok (1994)

A Született gyilkosok a lista több szereplőjéhez hasonlóan megkapta azt a vádat, hogy dicsőíti az erőszakot, miközben valójában pont az ellenkezőjét akarja tenni. A Quentin Tarantino által írt és Oliver Stone által rendezett film a sorozatgyilkos/szerelmespár Mickey (Woody Harrelson) és Mallory (Juliette Lewis) erőszakos ámokfutását követi nyomon, és egyes kritikusok arra panaszkodtak, hogy "pont azzá fajul, amit kritizál."

Pedig ez a véres eposz nem annyira az erőszakot akarta kritizálni, mint inkább a celebkultúrát és a bulvármédiát szatirizálni. A végére már nehéz különbséget tenni a jófiúk és a rosszfiúk, illetve a vérengzés és a szórakozás között. A film lényege pont az, hogy az emberek / intézmények azzá válhatnak, amit kritizálnak.

Via: Ranker / Far Out / MovieWeb / Best Life