Van köztük vígjáték, dráma és horror is.
Mozikban a Deadpool & Rozsomák, a film, amiben a Ryan Reynolds által alakított szuperhős állandóan kiszól a nézőknek. A negyedik fal áttörésében persze semmi újdonság nincs, a 2016-os első Deadpool előtt és utána is kedvelt trükkje volt ez a filmeseknek és sorozatkészítőknek, és nem csak a vígjátékokban, hanem drámákban vagy horrorokban is. Íme a legemlékezetesebb kikacsintások a nézőre.
Négyszáz csapás (1959)
Minden idők talán legikonikusabb negyedikfal-áttörése a François Truffaut klasszikusának végén látható pillanat. Az önéletrajzi ihletésű film egy fiatal fiúról, Antoine-ról (Jean-Pierre Léaud) szól, akit elhanyagolnak a szülei, így kezd teljesen elkallódni, és kisebb bűncselekményeket követ el. A problémás fiatalok igazi prototípusa lesz, még otthonról is megszökik, majd az utolsó jelenetben addig szalad, míg el nem ér a tengerig, ahol megtorpan, és tanácstalanul néz a kamerába az utolsó képkockán.
Truffaut azt sugallja, hogy főhőse életének ez a fejezete véget ért. Elfut a tengerig, mert azt mondják neki, nézze meg, de mi lesz az után, hogy már nincs hova futnia? Mit tegyen most? Mihez kezdjen az életével?
Ez egy ijesztő felismerés a karakter és a nézők számára is, és azért olyan hatásos a trükk, mert Truffaut itt veti be először.
A nagy dobás (2015)
Adam McKay vígjáték-specialistaként futott be, olyan filmeket írt és rendezett, mint A híres Ron Burgundy legendája, a Taplógáz vagy a Tesó-tusa. Ennek a komikus múltnak is köszönhető, hogy amikor olyan komoly témához nyúl, mint a 2008-as pénzügyi válság, akkor is képes szórakoztatóan, közérthetően mesélni.
A nagy dobás, aminek a forgatókönyvéért megkapta az Oscart, nem kisebb feladatra vállalkozik, mint hogy elmesélje egy makroelemző (Christian Bale), egy simlis bankár (Ryan Gosling), egy kisebb pénzügyi alap vezetője (Steve Carell) és egy pénzügyi zseni (Brad Pitt) hogyan lavíroznak a zavaros vizeken a nagy pénzügyi összeomlás előtt.
Mindez egy laikusnak nehezen érthető, de ilyenkor előkerül egy-egy celeb – színésznő, énekesnő vagy éppen mesterszakács – hogy pár mondatban mindent elmagyarázzon, közvetlenül a nézőnek.
És hát ki ne figyelne oda egy pénzügyi gyorstalpalóra, ha azt mondjuk a meztelen Margot Robbie tartja egy fürdőkádból?
Psycho (1960)
A nyolcvanas évek slasher-őrületének fontos előképe volt Alfred Hitchcock 1960-as filmje, a Psycho is. A családi motelt vezető Norman Bates (Anthony Perkins) ámokfutása egy zárkában ér véget, tehát fellélegezhetünk, az anyja ruháiban öldöklő preparátort elfogták. Ám Hitchcock nem hagy nekünk nyugtot:
Perkins feltekint, egyenesen a kamerába, és olyan tébolyult vigyorba torzul az arca, hogy az az egész filmnél hátborzongatóbb.
Hasonlóan a Négyszáz csapáshoz, ez a pillanat is azért olyan megdöbbentően hatásos, mert itt töri át először a negyedik falat a főszereplő.
Meglógtam a Ferrarival (1986)
John Hughes klasszikus komédiájában Matthew Broderick alakítja a Ferris Bueller nevű tinédzsert, aki lóg a suliból, és legjobb barátjával és barátnőjével egy vad kalandba keveredik Chicagóban. Átverik az igazgatót, autókat lopnak és törnek össze, és belógnak egy baseballmeccsre. A film során Broderick többször áttöri a negyedik falat, és kibeszél a nézőhöz. Az utolsó jelenetben véget ér a nap, amit soha nem fog elfelejteni: az ágyban fekszik, kezét a feje mögé téve, és még egyszer ránk néz. Azt szeretné, hogy ne ragadjunk bele annyira az élet taposómalmába, hanem élvezzük is néha.
Gyorsan múlik az élet. Ha nem állsz meg, és nem nézel körül néha, lemaradhatsz róla."
Gyalog galopp (1975)
A Monty Python csoport mindig is híres volt a meglepő dramaturgiai húzásairól, és természetesen egyik legikonikusabb alkotásukban sem hazudtolták meg magukat. Az Artúr mondakört sajátosan feldolgozó, időnként szürreális, időnként abszurd, máskor meg kifejezetten ordenáré vígjátékban többször is áttörik a negyedik falat, de a legemlékezetesebb maga a finálé. A Gyalog galopp számtalan eleme beépült a popkultúrába, és úton-útfélen idézzük, de semmi sem olyan hatásos, mint a film vége, ami nem is lehetne más, minthogy jön egy csapat rendőr, leállítja a forgatást, és kikapcsoltatja a kamerát. A rafinált ebben az, hogy még csak nem is minden előjel nélkül történik mindez, hiszen folyamatosan követjük a rendőröket is, ahogy a történész halálának ügyében nyomoznak, akinek elmetszette a torkát az egyik lovag.
Űrgolyhók (1987)
A paródiavígjátékok királya, Mel Brooks talán mindenkinél többször törte át a negyedik falat. A legfrappánsabb ilyen jelenetet a Csillagok háborúja-trilógián élcelődő Űrgolyhókban láthatjuk, amelyben egy űrpilótát bérelnek fel, hogy mentsen meg egy hercegnőt az Űrgolyhók és egy sor bizarr figura fogságából.
A negyedik fal áttörésére akkor kerül sor, amikor a Rick Moranis által játszott Darth Vader-utánzat, Sötét Sisak és egyik hűséges minyonja elhatározza, hogy megszerzi az Űrgolyhók című film kópiáját, hogy kiderítse, mi történik a végén, és megakadályozza, hogy az ellenlábasaik győzzenek. Igen ám, de csak a film azon pontjáig jutnak el, ahol valós időben járnak éppen, ami egy elég vicces szituációhoz vezet.
Annie Hall (1977)
Mel Brookshoz hasonlóan Woody Allen is előszeretettel törte szét a negyedik falat, de sehol sem olyan viccesen, mint az Annie Hallban. Túl azon, hogy narrátorként is többször megszólítja a nézőt, egy alkalommal szó szerint a közönséghez fordul a főszerepet alakító Allen.
A szóban forgó jelenetben Alvy Singer (Allen) és Annie Hall (Diane Keaton) sorban állnak a moziban, miközben egy másik néző hangosan kritizálja a filmeket.
Amikor Allen ezt megunja, a közönségnek kezd el panaszkodni.
Az igazán zseniális pillanat akkor jön el, amikor vitapartnere Marshall McLuhant, a kanadai médiatudóst idézi – rosszul –, mire Allen odarángatja a kamera elé az igazi McLuhant.
Wayne világa (1992)
A termékelhelyezés mindig is ott volt a filmiparban, de a 80-as évekre ért el egy olyan, gyakran zavaró szintet, hogy már beszédtémává vált, hogy a történetbe erőszakkal bepréselt, oda semmilyen mértékben nem illő termékek néha röhejessé teszik magát a filmet. Erre épül a Wayne világa egyik legjobb poénja, amikor Wayne managere (Rob Lowe) egy szponzorációs ügylettel kapcsolatban kéri számon a srácokat, akik kifejtik, hogy ők nem olyanok, akik elvtelenül bármilyen terméket reklámoznának, és nekik nem csak a pénz a fontos. Eközben Mike Myers Pizza Hut pizzát majszol a kamerába vigyorogva, majd egy Doritos chipsre harap rá, amit egy korty Pepsivel küld le, majd a tetőtől talpig Reebokba öltözött Dana Carvey közli, hogy szomorú, ha az embernek nincsenek elvei, majd bedobnak egy Duprin fájdalomcsillapítót, mert az egész úgy megviselte őket.
A slusszpoén? Ezek mind igazi szponzorok voltak.
A Wall Street farkasa (2013)
Martin Scorsese filmjeiben megszokott elem a narráció, a főszereplő maga kommentálja a saját történetét. Ami A Wall Street farkasában szokatlan, hogy itt a főszereplő, Jordan Belfort (Leonardo DiCaprio) sokszor egyenesen a kamerának mesél.
Nem öncélú ez a technika, így tudjuk meg, hogy milyen ember Belfort: szemtelenül magabiztos és karizmatikus, és bármilyen erkölcstelenségeket is követ el, ezáltal jobban tudunk hozzá kötődni.