Angol film a román-magyar Erdélyről. Veszélyes vállalkozás, de alázattal nyúlva hozzá kerek lehet a sztori. Peter Strickland első, szinte teljesen magyar nyelvű filmjét tavaly Berlinbe vitte, most azonban nálunk is bemutatják.
Sokan szeretnék filmre vinni Erdélyt, nem is csodálom, hiszen így vagy úgy rabul ejt. Így inkább a népiesch újságok nemzeti színű pántlikás oldalain találkozunk, pedig Erdélynek más oldala is van. Ezt a másik oldalt kívánta bemutatni néhány éve Tony Gatlif Transylvania című filmje, de a tiszta Erdély fakóbb oldala helyett valami francia fejekben összeálló zagyva cigány-román-magyar-székely Vadkeletet sikerült kikeverni a film színes palettáján.
Peter Strickland kicsit tovább jutott. A harmincas évei végén járó rendező első filmjét nemrég elhunyt apjának ajánlotta, talán nem is véletlenül, hiszen a történet mozgatórugója: megtalálni a gyermek apját, és bosszút állni 12 évvel ezelőtti útszéli nőt alázó cselekedetében. A férj kitagadja feleségét és az eddig fiának hitt gyermeket, ám szép lassan kiderül: Varga Katalin bosszút állni megy a két férfin, akik akkor, az útról letérve visszaéltek férfiúi erejükkel.
A történet meglehetősen lapos ? tehetjük hozzá gyorsan, és milyen igazunk van. Mert melyik bosszúfilm története nincs tele klisékkel, leírva, elmesélve hihetetlen bagatell cselekményeit.
Ez azonban nem történet. Ez ballada. Lehet, mindenki ritkán találkozik ma a balladával, s nem is tudja, mi az, valami szomorú és sötét. Kicsit talán félelmetes is. Egy-két snitt után úgy vélem, valami ilyesfélét gondolhattak az alkotók. A túl sok sötét tónus, a köd, a sár, a farkasüvöltésre és gyereksírásra hajazó hangeffektek kicsit megijesztenek. Na nem úgy, ahhoz kevés. Inkább csak annyira: jó filmen ülök én? Kell-e ez most egyáltalán, meg aztán ezt most így hogy? Sorsdámának sok, horrornak kevés.
No persze, mert ez ballada. Mire átverekedjük magunkat ugyanis a kezdetileg zavaró képi és hanghatásokon, valamint a lakonikus, kissé furcsa ritmusú (talán székelyes?) beszéden, addigra benne is vagyunk ebben a szokatlan, mégis szeretetteljes celluloidballadában. Hiába, ez egy ilyen műfaj: furcsa beszédű (líra) történet (epika) drámai felépítésben.
"Királyasszony kertje / Kivirult hajnalra: / Fehér rózsa, piros rózsa... / Szőke, leány, barna" - olvasom a Zách Klára balladája című Arany János verset, s máris benne vagyok a filmben. Igen, ez nem is Varga Katalinról, hanem Zách Kláráról szól. A Károly Róbert korában játszódó történetben is a kulcsprobléma az erőszak, amit két férfi követett el. A különbség csak az, hogy Varga Katalin egymaga indul a bosszúra; őt éppen, hogy nem segíti testvére, mint tette azt Zách Felicián Klárával, hanem kitagadja férje. Ahogy megkapjuk az első morzsákat, kezdünk is ráhangolódni a stílusra. Kezdjük felfedezni, hogy az idő előrehaladtával tudjuk szép lassan visszabontani a sztorit. Annak végére pedig - valahol a Gyilkos tó közepén - egy csónakban elejétől végéig látjuk az egész történetet.
De nincs megkönnyebbülés. Bosszúra bosszú vár. Talán ennek sosincs vége, így kis hiányérzettel és feszültséggel állunk fel a székből. De hát a ballada már csak ilyen. Sosincs megnyugvás.
Peter Strickland angol rendezőként megmutatja, mennyire érti a kelet-európai lelket. Színészei, képei, drámai feszítése-engedése, a film egész tempója aládolgozik a mai, XXI. századi balladának. Daciával és mobiltelefonnal. Egy útszéli történetről, és ami utánajön.
