Már a Dipendenzát látva Zomborácz Virág rajongója lettem, de most egyenesen úgy vélem, generációjának legtehetségesebb írójával van dolgunk. Az Utóélet azonban messze nem hibátlan alkotás, de bitang jó dumája az utóbbi évek egyik legüdítőbb magyar filmjévé teszi.
Zomborácz Virág tud valamit az életről, amit csak kevesen tudnak ilyen fiatalon. Látja az apró összefüggéseket, érzi a finom rezdüléseket, s olyan stílusérzéke van, ami csak a legnagyobbaknak. Jó pár kisfilm után az utóbbi években két animációban is megcsillogtatta tehetségét, a My name is Boffer Bings és a Dipendenza is hozott mindent, amiért szeretni lehet a művészetét. Nem csoda, hogy végre megérett a pillanat az első nagyjátékfilmre – egy olyan filmre, aminek a könyve évek óta megíródott, hiszen a forgatókönyvíró–rendezőnő diplomamunkája volt. Nagy öröm, hogy végül elkészült: érdemes volt rá várni, mert messze jobb, mint amit sokan akár csak a sokadik nekifutásra képesek összehozni. Az Utóélet azon túl hogy felvet néhány igencsak érdekes kérdést a felnövés mibenlétéről, eszméletlenül szórakoztató. Néhol egyenesen sziporkázó, de mindenképpen pezsdítő az utóbbi idők bugyuta romkomjai után. Úgy tűnik, ha humorról van szó, a magyar filmeseknek a groteszk nyelvén kell szólnia, ezt már A nyomozó és az Isteni műszak is bebizonyította.
De térjünk vissza az Utóélethez, és rendkívül abszurd alaphelyzetéhez. Mózest (Kristóf Márton) apja (Gálffi László) keményen fogja, és egyházi pályára szánja. Amikor a lelkész apa hirtelen meghal, a fiú teljesen felszabadul a nyomás alól. Csakhogy apa nem megy sehova, szellemként kísérti a fiút, aki egy spirituális autószerelő (Anger Zsolt) segítségével próbál megszabadulni tőle miközben végre szeretne is becsajozni Angélával (Petrik Andrea).
Zomborácz nem kíméli hősét, a leghülyébb helyzetekbe keveri nem kis örömünkre, hogy aztán végül csak összejöjjenek neki a dolgok. A történetvezetés szinte végig nagyon erős, az utolsó tíz percre ülnek csak le a dolgok, mintha elfogyott volna a szufla egy tisztességes lezáráshoz. Nem neheztelünk azonban ezért, mert végig jófajta humor a jussunk, térdcsapkodós, percekkel később is nevetős, belegondolós és magunkon is mosolygós. Szóval a legjobb fajtából való.
A hiányosságokat nem is itt, hanem a színészek terén kell keresni. Jobban mondva NEM a színészek, hanem az amatőrök terén. Merthogy a profik most is profik, Gálffi egyenesen zseniális. Olyan összetetten, olyan széles spektrumon játszik, már csak ezért is megéri megnézni a filmet. Nem mondható el ez azonban a főszerepet alakító Kristóf Mártonról, aki civilként csöppent a filmbe, hogy majdnem a teljes játékidő alatt kívül is maradjon rajta. Hiába tökéletesek a szájába adott mondatok, ha azok lesírnak a vászonról. És így van ez a többiekkel is, óriási a szakadék, pláne ugyanabban a jelenetben, egy tapasztalt művész és az utcáról castingolt kezdő között. Nem értem, miért döntött úgy a rendező, hogy összeereszti a két csapatot, ennél egy csak amatőrökből álló szereposztás is jobb lett volna talán. Bízom benne, hogy következő filmjében Zomborácz több teret ad a profiknak – mert hogy lesz következő film, nem lehet kérdés. Zomborácznak írnia kell.
