Jalan, az 1800-as években rója útját a Himalája kies hegyláncai között bandájával, életük a rablás, a fosztogatás. Egy alkalommal az épp feldúlt tábor füstölgő maradványai közül titokzatosan gyönyörű női alak bontakozik ki. Ushna felajánlja magát a rablóvezérnek, aki él is a könnyen jött lehetőséggel. A nő azonban nem éri be ennyivel, jóval többet akar, mint holmi alkalmi légyottot. Hamarosan pedig már Jalan sem képes kivonni magát a szépséges jövevény bűvköréből. Egy ideig mind együtt folytatják a rablógazdálkodást, ám a régi barátságok fenntartása és az új szerelem előbb-utóbb elkerülhetetlenül konfliktusokba torkollik. Társaik számára felfoghatatlan vonzódássá mélyül kapcsolatuk, amelyet az idők végezetéig élvezni akarnak. Amikor megsejtik, létezik rá varázslat, hogy örökké éljenek, megkísértik a szellemvilágot. Az emberfeletti erők azonban nem pont úgy teljesítik be akaratukat, ahogy azt ők elképzelték. Évszázadokon átívelő misztikus szerelmi történet veszi kezdetét; a keserű végállomás Tokió, a 21. században...
A Szamszára és a Virágok völgye ismeretében mondhatjuk, Nalin Pant a filmjeiben fellelhető meghökkentően gyönyörű operatőri munka, és elsőrangú rendezés emeli pályatársai legjobbjai közé. Akár 2001-es nagysikerű filmje egyenes folytatásaként is értelmezhetnénk újabb alkotását, még ha semmilyen történeti folytonosságra nem lelhetünk bennük. Szerzői filmek, süthetnénk rá felületesen, s hogy az lenne a furcsa, ha különböznének ezek az alkotások. Mégis, többről van itt szó. Nem túl profán megközelítés-e, ha egy hitvilág felé a szerelem, illetve hát írjuk ide: a szexualitás felől közelítünk? Nem túl giccses alapötlet-e, ha az örökké tartó szerelem már a tündérmesék szintjén is divatjamúlt eszményét citáljuk elő? És leginkább, nem egyszerű önismétlés-e Nalin Pantól a Szamszára után leforgatni a Virágok völgyét? A válasz: nem, nem és nem. Akkor sem, ha néha olybá is tűnik, tényleg a kolostorban vágytalanságra nevelt, mégis testiség iránt sóvárgó fiatal fiú naiv reményei reinkarnálódnak a Virágok völgye karaktereinek testében. A szerelmesek minden elkeseredésük ellenére hiszik, feloldható a szellemi létezés örök törvényei és a nagyon is evilági érzelmeik közti diszharmónia. Útjuk gyilkos kötéltánc a két létértelmezés közt drótként feszülő ellentétek mentén, s még akkor is egyensúlyoznak tovább egyre vakmerőbben, mikor felsebzett talpuk sebeiből már vércseppek hullnak alá a mélybe. S akár eleve elrendeltetett a sorsuk, akár a karmájuk szabja folyamatosan életük későbbi menetét, a végeredmény ugyanaz: a szerelem lehet bár élet-halál ura, ám a mindenségnek itt még messze nincs vége.
