Térey János és Papp András drámája már témaválasztása miatt is megosztja majd a közönséget: helyszíne a Köztársaság tér, időpontja 1956. október 30. Az ostromot követő vérengzés nem egyszerűen a magyar történelem egyik neuralgikus pontja, hanem a Kádár-korszak önigazolása is volt. A magyar történelem legkegyetlenebb megtorlása ezt a délutánt tette meg a teljes forradalom esszenciájává, hogy saját vérengzését igazolja.
Ennél is fontosabb azonban, hogy Büchner Danton halála című drámájához hasonlóan a Kazamaták a francia forradalom utáni európai, így a magyar történelemszemlélet talán legalapvetőbb paradigmájára, a forradalomra kérdez rá: vajon minden esetben jó, ha az egyén feloldódik az ujjongó sokaságban? Mikor győzi le az egyes ember tiszta szándékát a tömeggé összeállt indulat? Hogyan válik az eszme szépsége a tett rútságává? S ahogy az előadás halad előre, ezek a kérdések fontosabbak lesznek magánál a szituációnál.
De feledhető-e, hogy történelmünk felemelő pillanatának az árnyoldalát látjuk? Ráadásul az 56-hoz való viszony még ma sem csupán történelmi probléma, hanem aktuálpolitikai kérdés is.
Ám a jó irodalom mindig több, mint a történelem illusztrációja vagy vezércikk. Az irodalom alapanyaga viszont a történelem is lehet. A Kazamatákban Térey és Papp úgy használja 1956-ot, mint Shakespeare az angol történelmet. Azért kell nekik a Köztársaság tér, hogy a megszokott irodalmi kliséken kívülre helyezzék szereplőiket. Az aljas elnyomó bukása feletti elégtétel, a mártírrá lett forradalmár kiváltotta katarzis itt nem működik. A legfontosabb szereplőket, a védők vezetőjét, Mérő Endrét vagy Nikkelt, az ostromlók egyik parancsnokát is sodorja csupán az októberi szél. Az ávósok többsége sorkatona vagy hivatalnok, a támadók pedig nem tiszta kezű idealisták, hanem vagy saját indulatuk foglyai, vagy egyszerűen a város alja, gyilkoljanak bármilyen zászló alatt. Ezen a téren senki nem lehet hős. Még Fekete Ernőnek az áldozatokat mentő teherautó-sofőre sem: erkölcsi integritása megmarad, de tragikus nagyságról nem beszélhetünk.
Máté Gábor gyáva honvédtisztjét vagy a vérgőzös karhatalmistát az áldozattá válás sem emelheti tragikus hőssé. Aki pedig nem lesz áldozat, az tartótisztként írja majd meg 56 történetét: kik voltak és mit akartak?
A téren a kegyetlenkedők nem különböznek az ellenségtől: hol zsarnokság van, ott zsarnokság van. Kocsis Gergő Nikkele megrémül a saját maga által is vezetett forradalom kegyetlenségétől: ő nem ilyennek képzelte a rendet. A lumpenproletárokat pedig mindig az erősebb oldalára sodorja a gyűlölet. Az utalás napjaink médiakultúrájára azt a tömegembert villantja fel, akit a gyűlölet irányít. Félelmetes alakítás Szirtes Ági háziasszonya, aki embertelen tettei után hazarohan, mert szalad a konyha.
A védőket és a támadókat Rezes Judit riportere köti össze. Alkata és fehér öltönye angyali jelleget ad a Pedrazziniről mintázott, de tőle eltávolított narrátornak. Egyedül őróla nem mondható el a téren: "Akit vezére jobbra-balra állít / Helyére fagyva nem lehet szabad." Neki jutnak a legszebb mondatok, s így a klasszikus tragédiák magasságába emeli az őrületet.
Gothár Péter a tőle megszokott módon egyszerre kegyetlen és gunyoros. Rendezése rengeteg szereplőt mozgat, s a két tábor folyamatos jelenlétére épül. "Az egy terünk van" gondolata jót tesz az előadás feszességének, ám akár a szerelmes ÁVH-s vörös szegfűi, akár az előadás végén felvett mai ruhák túlságosan is aktualizálnak.
Albert Camus szerint 56-ban a magyarok nem nyerték el a szabadságot, de vérük mindenkit felszabadított. S ez akkor is igaz, ha a Köztársaság téren kiontott vér minket is bemocskolt. A Kazamaták nem kisebbíti 1956 emlékét. Vagy tetszik a közönségnek, vagy nem. Nekem tetszett. De az biztos, hogy Térey és Papp tragédiájának semmi köze ahhoz a komédiához, amikor napjainkban ünnepel ugyanaz a tér. Az irodalom felülről néz rá.
