Visszavonhatatlanul eltűnőben az elegancia a világból. Nem holmi túlzó kifinomultságot vagy éppen önkelletést értünk a fogalmon, hanem a tartózkodó méltóságot, mely csak annyit tár fel önmagából, amennyi a külvilágra tartozik, s annyit próbál megérteni a környezetéből, amennyi épülését szolgálja. Az eleganciához hozzátartozik az emberi esendőség és a világ változásának rezignált tudomásulvétele; nem farag az ember önmagából szobrot, hogy azt példaként állítsa a jelen és jövő elé. A nyíltságnak vélt magamutogatás, a titkot nem ismerő brutális egyértelműség korában a mozitól sem várhatjuk, hogy tapintattal, visszafogottan beszéljen az olyan alapvető jelenségről, mint az idő kérlelhetetlen múlása, az öregséggel vívott küzdelem.
Bármennyire meglepő, az öregkori szerelem ábrázolása a művészet legősibb témái közé tartozik. Az európai líra kezdetén, a bor és a mámor költőjeként számon tartott Anakreón fönnmaradt és hiteles verseiben arról panaszkodik, hogy "a nők azt mondogatják, Anakreón, öreg vagy". Pedig a szerelmi játékok egykori bajnokát az érzés "piros lapdával" újra és újra szíven találja, hogy aztán aki eltalálta, kacagva elfusson tőle. Alapvető és időtlen témát dolgoz fel tehát Roger Michell Vénusz című filmjében.
A két idős barát, Maurice és Ian minden reggel találkozik, szertartásosan vitatkoznak arról, vajon milyen színű tablettát vegyenek be aznap. Aztán megnézik az újságot, melyik volt kollégájukról olvasható gyászjelentés, és hány sorban vagy hasábon szól a méltatás. A két idős úr ugyanis színész; Maurice a híresebb, de Ian sem panaszkodhat, hiszen Peter Hall legendás Hamlet-adaptációjában epizódszerepet játszott. Maurice-t még most is felkérik egy-egy szerepre, többnyire haldokló családfőt kell alakítania különböző tévésorozatokban. (Az vélhetően alkotói túlzás, hogy Angliában minden forgatási nap után és készpénzben fizetnek a színészeknek.) A zsörtölődésekkel teli hétköznapok biztonságot nyújtó állóvizét fölkavarja a hír: Ian vidéken élő unokahúgának a lánya Londonba érkezik, hogy álláskeresés közben, koszt és kvártély fejében segítsen a nagybácsinak. A szépen szőtt álmok a házi kosztról, a csengő hangjára ugrani kész, figyelmes segítségről hamar szertefoszlanak. A húszéves Jessie a főzésen az előrecsomagolt kínai mikrózását érti, az ápolás helyett a magad uram, ha szolgád nincs elvét vallja. Ráadásul Ian sör- és röviditalkészlete is gyorsan elpárolog. Arról nem is beszélve, hogy a fiatal hölgy kimondottan viszolyog az öregkor fiziológiai tüneteitől. A nagybácsi tehát örül, amikor barátja szárnya alá veszi Jessie-t. A lány azonban csak a nyolcadik iksz felől nézve tűnik fiókának, nemcsak repülni képes egyedül, hanem azt is tudja, merre szeretne szállni.
A téma minden elkoptatottsága ellenére is sokkal több lehetőséget rejt magában, mint amennyit ebből a vásznon viszontlátunk. Különösen akkor, ha a filmhez sikerült megnyerni az angol nyelvű színészet olyan kiválóságait, mint Peter O Toole, Leslie Phillips, Vanessa Redgrave, és a fiatal sztárt, Jodie Whittakert. A Vénusz - szándéka szerint - Peter O Toole jutalomjátéka. Ha van a filmtörténetben olyan férfi, akinek alakítását mindig áthatotta az elegancia, akkor Peter O Toole biztosan közéjük tartozik. Ám a fölkínált és megírt szerepből éppen az elegancia és méltóság hiányzik. A sztori tétje ugyanis csak annyi, hogy a Vénusznak nevezett Jessie képes-e legyőzni fizikai viszolygását az öregség testi megnyilvánulásaitól. Minden egyéb csak elterelő hadművelet a filmben. Nem becsüljük le a probléma jelentőségét a mindennapi életben, az öregek ápolásában, csak a brit színészóriáshoz méltatlan a konfliktus. És annyit még hozzá kell tennünk, hogy ebben a posztnaplemente történetben Peter O Toole nem öreg színészt alakít, hanem ő maga öreg.
