"Vén kecske is megnyalja a sót" - foglalhatnám össze egy mondatban Rogel Michell rendező legújabb filmjének lényegét, ha ez nem lenne túlzott leegyszerűsítése ennek a bűbájosan aranyos és bölcs mozinak. A Notting Hill - Sztárom a párom rendezőjének új munkája egy igazán furcsa Lolita-történet, ami már csak azért is szokatlan, mivel főhősünk nem egy fiatalkorúba, hanem egy húsz éves lányba lesz szerelmes, csakhogy a köztük lévő több, mint ötven év mégis furcsa pikantériát ad kapcsolatuknak.
Sok-sok tévéfilm és kosztümös drámázás után csodálatos érzés Peter O'Toole-t végre egy igazán hozzá méltó szerepben látni. Nem szégyelli megmutatni öregségét és az ezzel együtt járó nyűgöket, és bár legtöbbünk fejében egy ötven éves korkülönbséggel működő kapcsolatot még csak elképzelni sem tudunk, O'Toole olyan elképesztő karizmával és sármmal játszik, hogy el tudja hitetni a nézővel még ezt a lehetetlennek tűnő dolgot is. Persze a Vénusz nem egy hagyományos értelemben vett kapcsolattörténet. Amikor egy filmben olyan mondatok hangzanak el, hogy "nem kell tartanod tőlem, már rég impotens vagyok", akkor szó sem lehet ilyesmiről. Maurice, az öreg színész sztorija inkább az élethez, az élet szépségeihez való ragaszkodás története, amihez szerencsés esetben halálunk felé közeledve is görcsösen ragaszkodhatunk (már ha van hozzá még erőnk).
Michell kiválóan teremt atmoszférát. Már az első perctől kezdve érezzük London hamisítatlan hangulatát, pedig hosszabb időnek is el kell telnie ahhoz, hogy láthassunk néhány valóban ismertebb helyet a brit fővárosból. Egy olyan világot tár fel előttünk, aminek vélhetően többésgünk is részese lesz egyszer. Ingázás az orvos, a patika és az otthonunk között. Délutáni szunyókálások, kávéházi anekdotázások és nyüglődés egyre inkább elfáradó testünkkel. A Vénusz azonban még a kellemetlenségeket is olyan kedvező színben tudja feltüntetni, hogy azokra ne negatívumként, hanem életünk természetes velejárójaként tekintsünk.
A bivalyerős forgatókönyvnek és a kiváló színészgárdának (O'Toole-on kívül meg kell még említenem a nagyszerű Vanessa Redgrave-et, Leslie Phillips-et és az ifjú Jodie Whittaker-t) hála ráadásul a nagy, de csöppet se szájbarágósan tálalt életbölcsességek mellett helyet kapott egy nagy adag ironikus/önironikus humor is, amivel a szereplők végképp közel kerülnek szívünkhöz.
Nagyon kevés igazán jó és találó film születik az öregségről és az elmúlásról (utoljára talán Lynch Straight Story-ja volt ilyen), így ha nem akarsz kihagyni egy valóban maradandó filmélményt, akkor tessék szépen jegyet váltani a Vénuszra. A könnycseppeket pedig egyáltalán nem kell majd szégyellni. Húszévesen sem.
