Az amerikai gála felé közeledve már igazán csak egy kérdés marad: megkapja-e a Vaslady megformálásáért az újabb Oscarját Meryl Streep? Mert megérdemelné.
Talán már akkor tudta ezt, amikor elvállalta a szerepet, amikor felvette és begyakorolta az akcentust, a néha mély, néha rikácsolóan éles hangszínt, amikor megöregedett és megfiatalodott, amikor jobban kezdett hasonlítani Thatcherre, mint önmaga. S miközben tényleg azonosult a leghosszabb ideig hivatalban maradt XX. századi brit miniszterelnökkel, Margaret Thatcherrel, valószínűleg minden jelenet után ujjongva kiálthatott fel a rendező: Oscar lesz ebből, bizony!
De félre a rosszmájúságot. Meryl Streep akkor is igazi átváltozóművész és korunk egyik legnagyobb színésznője, ha most kissé úgy is tűnik, hogy ráhajtott a szobrocskára, mert ezt a ráhajtást is olyan hitelesen műveli, hogy nem lehet elvitatni tőle a sikert. A neve akkor is igazi élményt garantál, ha musicalhez, thrillerhez, vígjátékhoz vagy drámához adja. Más kérdés, hogy nem túl jó, ha az Anglia első miniszterelnöknőjéről szóló filmnek ez marad az egyetlen tétje. Ha maga a mű csak egy mankó, a szükséges kellék az Oscarhoz vezető úton.
A Vaslady ugyanis éppolyan erőskezű rendező után kiált, mint amilyen Thatcher volt hivatali idejében. A Mamma Mia!-val debütáló Phyllida Lloyd viszont láthatóan nem az, már abban sem, hogy túl sok mindent próbál egybeterelni. Egyszerre próbálja a magánélet és a politika, pontosabban a boldogság keresése és a politika közötti konfliktusokat bemutatni, megfelelni az életrajzi alkotások követelményeinek, és képet rajzolni a nem oly távoli korról; dokumentarista lenne, majd drámai, miközben érzelmi húrokat penget. Világos, hogy ez nem sikerülhet.
Thatcher a férje halála után, megöregedve, meggyötörten emlékszik vissza élete főbb állomásaira. A múltat felidéző jelenetek öregkori, nyugtalanító látomásokként törnek rá, s ezekből a fragmentumokból jól-roszszulmégiscsak összeáll egy életút, felvillan a brit konzervatív politika milyensége, a gazdasági helyzettől fojtogatott Anglia, ám igazi portrét mégsem kapunk. Nem nagyon derül ki Thatcher jelentősége (elkapunk egy rádióból elhangzó mondatot, miszerint vitatott a megítélése, de hogy miért, erre már nem kapunk választ), az sem, hogy a rekordhosszú hivatali időn túl miért is volna ő fontos alakja a világtörténelemnek. Képek villannak fel tüntetésekről, a falklandi háborúról, miközben egy asszony nem tud megbékélni férje elvesztésével és azzal a gyötrő kérdéssel, hogy vajon boldogok voltak-e. Az érzelmes és érzelemmentes sík viszont bosszantóan párhuzamos. Talán csak a végtelenben találkoznak. Pedig a randevú érdekében még egy giccses jelenetet is bevet Lloyd, majd marad a kissé cinikusnak ható zárásnál: Thatcher csészék mosogatásával kezdte, s azzal is fejezi be karrierjét.
Mondhatnám, hogy A Vaslady abban erős, hogy kérdéseket tesz fel, s ránk bízza a válaszokat. De inkább csak felszínes. Töredékes, és közhelyekkel dobálózik. Sokat markol és még többet veszít. Nem képes megközelíteni II. Erzsébet higgadt filmjét, A királynőt. Talán azért sem, mert az egyetlen momentumot kiragadva (Diana hercegnő halálát) rajzol hiánytalannak tűnő arcképet. Lloyd viszont képtelen efféle szerkesztésre, tömörítésre, hagyja szétfolyni a fi lmet, itt szöszmötöl, ott parttalanul árad, miközben arra törekszik, hogy egyszerre lássuk a fűszeres leányát, az érzéseivel küszködő özvegyet és a történelmet formáló politikust. De csak úgy látjuk, ahogy egy gyorsan átlapozott fotóalbumban.
Igazából Streeppel van szerencséje. Ha ő nincs, a film menthetetlenül elsüllyed. Így viszont ott lesz a gálán, fény hull rá, és felértékelődik minden jelenete. Némiképp igazságosan, ám mégis érdemtelenül.
