Emir Kusturica magát rendezi: road movie a Balkánon a No Smoking zenekarral.
Kényelmesen elterpeszkedem a hűvösre kondicionált moziteremben, oldalamon egy, a Boban Markovic Orkestar koncert hatása alatt álló, kifulladt szigetelő piheg, egyébként üres a terem... míg be nem tölti a zene: a színpadon a No Smoking Orchestra. "I think this is the beginning of a beautiful friendship" - szól le közönségéhez Kusta... és én is azt hiszem.
A koncertfelvételek, a zenekartagok sztorijai és az idősb és ifjabb Kusturica közötti backstage-kakasviadalok közé régi home-videók ékelődnek. Peregnek a fekete-fehér képkockák, elsüvít szemünk előtt Jugoszlávia elmúlt húsz éve, jeles pillanatok - Tito halálától a Macskajajig. A fiúk szeretnivalók, ahogy az életükről mesélnek, olyan intim részletekbe avatnak be minket, mint az egyik zenekartag ópiumkereskedő nagyapjának tündöklése és bukása vagy az első próbatermük hangszigetelésének rafkós megoldása tojásosrekeszekkel.
Aztán egy óvatlan pillanatban elfelejtjük, hogy filmet nézünk, beszippant ez a tömény, vérszínben és aranyban játszó Balkán-feeling, ott zötykölődünk mi is a vonaton a zenekarral, jobbunkon csókolózó apácák, balunkon fakoporsóban a nagypapa, elszabadulnak a pitbullok, tüzelő nősténymacskák vernyognak fülsiketítően... Nem lehet nem érezni, ez a zene nem belénk hatol, ez belülről jön, az ereinkben pulzáló vér lüktetésével születik. Nem lehet nem szeretni, hiszen ez mi vagyunk. Ne mondja nekem senki, hogy benne márpedig nincsen szerb vér, ha itt élsz Magyarországon, érzed. Mert a vérünkben van. Cigányzene és Deep Purple, gagyi pop és punkrock, áramlik a hangörvény a zsigerekben, nincs megállás, nincs kiszállás.
"Ez már a vége főcím? Akkor szóljon a zene!"
