Visszavonhatatlanul beköszöntött a nyár, itt a várva várt uborkaszezon. Vége a sulinak, kezdődnek a szabadságolások, a mozikban is felszaporodnak az ilyen-olyan vígjátékok, csak nehogy túlontúl megterhelődjenek azok a munkában-tanulásban kifacsart agyak. Este buli, nappal alvás, valami habkönnyű mozi, buli, alvás és így tovább, mintegy két hónapig. Így megy ez.
Mindjárt itt is egy, a nyári életmenetbe szervesen beleillő mozidarab, a Vad kanok. A címből nagy biztonsággal megállapítható, kevés az esély arra, hogy óvatlanul valami mélyenszántó, filozofikus alkotásra ülünk be, hangulatunkat legyalázva, az esti, minden bizonnyal az eddigi legnagyobb buli előtt. Erre ugye senkinek sincs szüksége. (Persze, ha esetleg eléggé el nem ítélhetően mégis agyunkat szeretnénk táplálni okosságokkal, akkor messzire kerüljük el azt a mozit, ahol e filmet adják.) Alkotóinak sikerült ugyanis az amerikai vígjáték kevés kivétellel egyébként se túl magas színvonalát jócskán alulmúlni ízléstelenségben és végletesen primitív, bunkó poénokban. Legyen elég annyi, hogy a film kulcsjelenetét az a pergőnek szándékolt képsor alkotja, amikor a főhős a haverja kioperált, ide-oda pattogó, duzzadt heréjét üldözi a kórházban, és az egy fánkban landolva a főorvos gyomrában köt ki, egy dióval helyettesíti azt, hogy a haver dunsztos üvegben a kandallójára állíthassa elvesztett fél-férfiasságát. Komolyan mondom, akkor kellett volna otthagyni ezt az egész baromságot, de hát a szakmai alázat benntartotta a gyomorból feltörekvő reggelit. Mindegy, nagy nehezen kivártam a vége feliratot. Nem lettem boldogabb akkor sem, de ez legyen az én bajom.
Önöknek itt van az új, fergeteges amerikai vígjáték, amely egy fogadás körül bonyolódik. Egy haveri társaság megfogadja, hogy minden évben félretesznek egy bizonyos összeget, és ezt az fogja megnyerni, aki legutoljára mondja ki az oltár előtt azt a bizonyos szót. Telnek-múlnak az évek, lassan mindenki a házasság jármába hajtja fejét, már csak ketten facérok, Kyle, a (későbbi félheréjű) nőcsábász, és a munkanélküli képregényrajzoló Michael, aki viszont szerelmes lesz a szexi rendőrnőbe, Nathalie-be. Michael-t egy veszteséges kaszinózás után pénzbehajtók üldözik, így kiterveli, hogy Nathalie-t összehozza Kyle-vel, így a megnyert fogadás összegéből kifizetheti tartozását, a maradékból titokban fifti-fifti osztozva a cinkos Nathalie-vel. Csak a szerelem olykor fontosabb, mint a pénz, ugye... Ez a meglehetősen bárgyú bonyodalom van fűszerezve a legalpáribb, legbutább poénokkal, amiket filmvásznon eleddig látni lehetett, és amelyek talán csak egy többhetes, sörözéses összetartáson részvett Fradi (UTE, Honvéd, stb.) B-közép szellemességéhez hasonlíthatóak. Viszont lehet egy csomó jó csajt látni, ugyanis a producerek a legnagyobb figyelmet annak szentelték, hogy különböző mellékszerepekben szilikonnal dúsított idomú playmate-eket alkalmazzanak. Gondolom, kellően jól kiszámított marketing megfontolásból, miszerint legalább a csajok legyenek jók, ha már az egész olyan, amilyen. A film alatt végig pörgős punk szól, de csakis azért, hogy valami ritmust adjon a lagymatag ötlettelenségnek, mert egyéb köze nincs a jóllakott kaliforniai öregedő napközisek olcsó játszadozásához.
Ha ezek után is érez valaki kedvet ehhez a filmhez, akkor jó szórakozást neki.
