Láttam az év első kampányfilmjét, koncert-dokumentumfilmnek volt álcázva, és magyar politikusok helyett egy kanadai tinicsillagot sztároltak benne. Bár Justin Bieber Believe turnéja tényleg emberfeletti teljesítmény lehetett, ez a doku egy értelmetlen és értékelhetetlen kudarc.
Nem fogok abba a csapdába esni, hogy a Believe kapcsán a Justin Bieber-jelenséget próbálom megérteni, értelmezni vagy csak kommentálni, arra ott vannak a zenei szaklapok és a bulvár. Egy mondatot engedélyezek csak meg magamnak: a srác alapvetően egy tehetséges zenész, a rá épülő, kiterjedt és kizsákmányoló szórakoztatóipar viszont tényleg bicskanyitogató.
Térjünk is át a filmre. A Justin Bieber – Believe egy koncertfelvételekkel megszakított dokumentumfilm, amelyben az énekes körül élők – producerek, táncosok, rajongók és az édesanyja – méltatják Justin Biebert. A zenei betéteket a 156 állomásos Believe turné miami helyszínén vették fel, a kulisszák mögötti jeleneteket viszont már az Egyesült Államok különböző pontjairól szedték össze.
A nézők jelentős része erős érzelmekkel viszonyul a kanadai énekeshez, ebből a szempontból kiváló dokumentumfilmes adottságokkal rendelkezik a Justin Bieber – Believe. Ugyanakkor ez egy koncertfilm is, a műfaj pedig a 3D-vel nyert új értelmet, mérföldkőnek a Hannah Montana & Miley Cyrus: Mindenből a legjobbat c. mozi számít, ami meglepetésre óriási bevételeket gyűjtött össze az Egyesült Államokban. A műfaj közönségének döntő része tizenéves, másik fele pedig negyven körüli szülő, az utóbbi csoportba tartozók általában őrületes dühvel távoznak a mozitermekből. A korai szakaszhoz tartozik a Jonas Brothers: A 3D koncertélmény, a fordulatot a színvonal tekintetében viszont éppen Justin Bieber hozta el a Soha ne mondd, hogy sohával.
A Soha ne mondd, hogy soha volt az első a tinisztárokat még jobban sztároló sorozatban, amely egy szűk kereten belül, de őszintén, maró (na jó, enyhén csípő) iróniával mutatta be főszereplőt (később jött még a Katy Perry – A film: Part of Me és a One Direction: This Is Us). Itt Justin tényleg hibázik: rossz ütemben kezd bele a dalába, mellédbobja a kosárlabdát, sőt a srác még azt is bevállalta, hogy lassított felvételen, hajának dobálása közben rohanják le a barátai (mondhatjátok, hogy hűha, kemény, de bizonyos szempontból tényleg az).
Történet szintjén is jobb volt a Soha ne mondd, hogy soha. Bemutatta Justin Bieber felemelkedését: hogyan lesz egyszerű zenei tehetségből tinisztár. A Believe más, ez már csak a címadó turnéval foglalkozik. Fokozatosan megismerkedünk a kanadai zenész környezetében dolgozókkal, igazán viszont senkit nem ismerünk meg. Mindenkit a Justin Bieberhez vagy a turnéhoz fűződő viszonyának szűrőjén át látunk, a főszereplőről pedig alig tudunk meg valamit, ő ugyanis nagyon keveset beszél, ha viszont nyilatkozik, akkor is mindig ugyanabban az interjú-szituációban.
Az énekes tehát keveset mesél, a többiek pedig csak őt istenítik, negatív elemek, jelenségek, jellemvonások egy pillanatra sem kerülnek elő. Pedig lenne miről mesélni, hiszen az utóbbi egy évben egymást érték a botrányai. Így viszont az egész film hiteltelenné és hihetetlenné válik, ami a dokumentumfilmeknél meglehetősen nagy probléma. Ezen felül pedig a dokus részek teszik ki a Justin Bieber – Believe 70%-át, és a tényleg érdekes, élvezetes koncertbetétekből alig látunk valamit.
Pedig igenis lett volna potenciál egy új Justin Biber-filmben. A rajongók egyre idősebbek, ők is kamaszodnak, nyilvánvalóan érdekelné őket egy esendő sztár története, az általa megélt érzelmek a felnőtté válás során vagy a zeneszerzés. Ezek mind kimaradnak, marad helyette a PR, az önreklám – ez pedig nem érdekel már senkit, ahogy a bevételi adatok is mutatják.
