Máig sokat vitatott gyakorlat az Egyesült Államokban, hogy a legtöbb felsőoktatási intézményben és néhány munkahelyen számszerűen meg van határozva, minimum hány valamilyen etnikai háttérrel rendelkező jelentkezőt kell felvenniük, különös tekintettel az afro-amerikaiakra, úgy is, mint numerus clausus. Az ottani neonáci csoportosulásoknak kedvelt vesszőparipája ez, ami nem is csoda, hiszen a fiatalokat érinti, tehát ideális érvként szolgál a toborzáskor.
Derek (Edward Norton - Larry Flynt, a provokátor) apja ugyanezt hozza fel egy családi vacsoránál, mivel nem nézi jó szemmel fia rajongását fekete irodalomtanára iránt. Ezt a film vége felé tudjuk meg, mikor már az is kiderül, hogy Derek, nem sokkal apja rejtélyes halála után, a helyi fajvédők vezérének pártfogásába kerül, majd neonáci karrierjét félbeszakítja egy hároméves börtönbüntetés, amit valami felfoghatatlanul brutális gyilkosságért kap. A filmnek azonban nem ő, hanem úgyszólván nyomdokaiba lépő öccse a főszereplője (Edward Furlong - Terminátor 2.), aki Derek szabadulása után nehezen tud lépést tartani az időközben észhez tért bátyjával.
A fajgyűlöletről szóló filmekben legtöbbször, jobb híján, magát a szándékot kell értékelni. Az igencsak összetett probléma megfelelő ábrázolása még a legnagyobbaknak is csak ritkán sikerül. Az Amerikai históriának alapvető célja feltételezhetően az elrettentés, amihez megragad minden eszközt. Igazán hatásos jelenetei közvetlenül kapcsolódnak a csak kevesek által ismert amerikai kertvárosi neonáci miliőhöz. Ebben a látványtervezésnek legalább akkora a szerepe, mint a rendezésnek, ez utóbbi hiányosságai viszont a többi jelenetben és a film egészében is jócskán megmutatkoznak.
A film több mint felét kékes-fekete-fehér visszaemlékezések teszik ki, maga a cselekmény egy nap alatt játszódik. Ez látszólag bonyolulttá teszi a valójában nem túl árnyalt történetet. Derekről például egyáltalán nem tudjuk, mit csinált, mikor éppen nem náciskodott, legfeljebb azt, hogy a látszat ellenére "szerette a családját". A végkicsengés is a család fontosságát hangsúlyozza természetesen, még ha végeredményben pont a kedves apuka hatására lett is a fiúkból az, ami. A női szereplők (az anya és a nagyobbik lánytestvér) egyébként csak jelzésszerűen vannak jelen, véleményt már csak a legkiélezettebb helyzetben nyilváníthatnak, akkor is főleg azért vannak ott, hogy Dereknek legyen kivel erőszakoskodnia. Derek barátnője kivétel, de ez is azt bizonyítja, hogy a forgatókönyvíró a rasszista figurák kidolgozására koncentrált, a többivel ellenben nem bajlódott sokat. Az egész film kétségtelenül Edward Norton szokás szerint kitűnő alakítására épül, emiatt viszont maradtak benne olyan részek, amikre a történet szempontjából ugyan nem sok szükség van, de a rendező Norton miatt sajnálta kivágni őket. Az egész meglehetősen bő lére van eresztve, és megtűzdelve esztétikus, ám tökéletesen felesleges képsorokkal. A zenéjét pedig mintha a Filmzenék hangulatfestéshez című CD-gyűjtemény olcsóbbik kiadásáról válogatták volna össze.
Mindezen túl hiányzik belőle egy karizmatikus neonáci vezéralak - aki Derekkel ellentétben a meggyőződésénél marad -, a filmben szereplő úriember ugyanis egy szimpla köcsög. Pedig mint tudjuk, az ilyenek az igazán veszélyesek, ha egyáltalán.
